Nem könnyű a Várról általánosságban beszélni. E szó hallatán egy kis erődítmény jut legtöbbünk eszébe, ám Budán ez egy egész városnegyedet jelöl. Sőt. Viszonylag hamar, már a középkorban kialakult ma is jellemző településszerkezete: a Várhegy déli végében helyezkedik el a „palotanegyed”, az északi felén pedig a „polgárváros”. Nevéhez híven az utóbbi kifejezetten városszerű: sűrű, zártsoros beépítésű utcahálózat és kisebb léptékű házak jellemzik. Az előbbit pedig a nagyobb, többnyire szabadon álló, palotaszerű építmények.
Mindenekelőtt maga a Királyi Palota.
Ha elővesszük ennek az épületnek a legkorábbi fotóit, sokak számára alighanem idegen lesz a látvány. Ez a palota nem az, amit megszoktunk: hiába keresnék rajta például a budapesti panoráma legjellegzetesebb elemét, a karakteres kupolát. Sőt, nem is az az épületegyüttes, aminek a visszaépítése évek óta folyik a Várban. Még csak nem is a legendás Mátyás-féle palota, aminek rajzát a tankönyveinkből ismerünk. Hát akkor mi?
Nos, ez az úgy nevezett „második barokk palota”, amit Mária Terézia építtetett. Nevéből persze egyből következik, hogy a török kiűzése után volt egy „első” is, ami szépen példázza, hogy ezen a helyen folyamatosan változott az építészeti forma. Olyannyira, hogy a XIX. századi fényképeken megjelenő épület is máshogy néz már ki, mint ahogy kinézett hajdanán. Elég csak annyit megemlíteni, hogy volt idő – 1777 és 1784 között –, mikor itt székelt a Nagyszombati Egyetem, s akkoriban a kupola helyén egy csillagvizsgáló-torony magasodott.
Ez a palota nem volt túl látványos, hangulatában leginkább egy méretesebb vidéki kastélyra emlékeztetett, ám a kiegyezés után Budapest a császárváros egyenrangú társa kívánt lenni, ezt pedig építészetében is kifejezésre juttatta. Már ezeken a korai felvételeken is látszik, hogy megkezdődtek a reprezentatív fejlesztések: a Királyi Palota előtti lejtőn már ott a gyönyörű Várkert Bazár. Az 1883-ra elkészült alkotás legfőbb funkciója az volt, hogy látványos legyen.
Ebben az időben már nem katonai objektumként tekintettek a Várhegyre: a középkori erődítések maradványait elbontották vagy „elrejtették” a tájépítészeti munkák során. Már nem az volt a cél, hogy minél nehezebb legyen feljutni a várfalakon. Épp ellenkezőleg: 1870-ben megnyílt a Budavári Sikló, valamivel később pedig megépült a nyugati lejtőn a Palota út.
Ez utóbbi már az új Királyi Palota építéséhez kapcsolódott. Ybl Miklós, a Várkert Bazár tervezője kapta a megbízást, hogy egy minden addiginál impozánsabb uralkodói rezidenciát alakítson ki. Az 1890-ben megkezdett hatalmas munkából csak a Krisztinaváros felé eső szárny készült el, melyben ma az Országos Széchényi Könyvtár működik. Ybl ugyanis 1891 januárjában meghalt, a munkák irányítását pedig Hauszmann Alajos vette át. Az ő vezetésével, új koncepció szerint készülhetett el 1905-re az a pompás épületegyüttes, amit ma „a régi Királyi Palotaként” emlegetünk.
Ez a fejlesztés tekinthető akár a második barokk palota bővítésének is, de valójában többről volt itt szó: egy több mint 300 méter hosszú új épületkígyó született, amely viszonylag keveset őrzött meg a korábban itt állt falakból.
A bővítés előtti, Dunára néző palota a mai C, D és E épületek helyén állt. Az E épület – ebben működik ma a Budapesti Történeti Múzeum – falai máig az eredetiek, sőt az azóta lefedett belső udvarának homlokzatai is a barokk kort tükrözik. Az akkori palota mögött azonban nem volt jelentős építmény, az Oroszlános udvar csak akkor jött létre, amikor felépült az F épület, vagyis a már emlegetett Ybl-féle krisztinavárosi szárny.
Hauszmann észak felé is bővítette a palotát: megszületett a B és az A épület. Az utóbbin volt a Szent György térre néző főbejárat. Az épületegyüttes B, C és D épületébe (melyekben ma a Nemzeti Galéria működik) hatalmas dísztermek kerültek, amelyek egy kétszáz méter hosszú sort alkottak. Ehhez foghatót csak Versailles-ban találni. A látványos Királyi Palotával párhuzamosan számos kisebb, de hasonlóan gazdagon díszített épületet is emeltek Hauszmann tervei szerint, így a Főőrségi Palotát, a Királyi Lovardát vagy épp a Stöckl-lépcsőt.
A palotától északra néhány évtized alatt született meg a nevében is reprezentativitást tükröző Dísz tér. Ennek a Duna felőli térfala régóta adott volt: a Sándor-palota még 1806-ban épült. Északról a Honvédelmi Minisztérium épülete (1881) határolta, Krisztinaváros felé pedig a József főhercegi palota, melyet egy szerényebb épület bővítésével alakítottak ki 1902-ben Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei alapján.
Bár a Szent György téren nem nagyon kellett bontani az építéshez, ettől északra, a Dísz téren már a régi Vár barokk lakóházait rombolták le a múlt század első felében, hogy a helyükre többemeletes bérházakat, a minisztériumi funkciót is ellátó Vöröskereszt-székházat húzzák fel. A Honvéd Főparancsnokság épülettömbje pedig történetesen egy lebontott templom helyére került.
Még északabbra, a görbe utcáival álmos kisvárosi hangulatot őrző polgárvárosban kevesebb változás történt a századfordulós időkben. A legfontosabb közülük, hogy Schulek Frigyes vezetésével kibontották a Mátyás-templomot a zártsoros beépítésből, és a Millenniumra egy káprázatos, neogótikus, koronázó főtemplomot varázsoltak belőle. Mellette, a puritán Halász-bástyát pedig mesebeli, kőcsipkés tündérpalotává építették át 1902-re. A dunai panoráma fejlesztése folytatódott is volna (a Lánchíd feletti meredélyt hatalmas, lépcsős Erzsébet-emlékművé építették volna át), de az első világháború közbeszólt.
Ugyanakkor a Várban még nem kezdődött el az a roppant átalakulás, amely a Duna túloldalán elsöpörte a régi Pestet, hogy a helyén megszülethessen a ma ismert város szabályos sugárútjaival, körútjaival és sokemeletes bérházaival. Igaz, az első jelei már jelentkeztek.
Ilyen volt például az egész háztömböt magába foglaló, óriási alapterületű Pénzügyminisztérium épülete a Szentháromság téren, ami Fellner Sándor tervei szerint készült el 1904-re.
Magasságát tekintve ennél is szembetűnőbb lett a Pecz Samu-féle Országos Levéltár hatalmas épülete, amit csak az építész halála után, 1923-ra fejeztek be. Mára elbontott, toronynak álcázott, víztornyos kéményén élcelődött is a korabeli sajtó: milyen az a torony, amelyik füstöl?
Aztán jött Buda ostroma 1945-ben, ami gyakorlatilag mindent elsöpört. Szépen öregedő historizáló palotákat, neogótikus gyönyörűségeket, megmaradt barokk örökséget, kicsiny házakat és nagy közintézményeket egyaránt. A Várhegy 789 épületből mindössze négy ház maradt sértetlen.
Mint a Vár történetében már jó párszor, most is szinte nulláról kellett kitalálni, milyen is legyen az újjáépítés. Hogy miért nem a közvetlenül háború előtti állapot-visszaállítás mellett döntöttek, annak sok oka lehet. Bár kényelmes lenne csak az egyiket, vagy csak a másikat kiemelni, alighanem ezek együtt okozták, hogy XX. század végére a Vár olyan lett, amilyen.
Mindenekelőtt óriási volt a forráshiány. Az ország a háború után romokban hevert: évtizedekig tartott, amíg a közlekedési infrastruktúrát vagy épp lakásállományt sikerült helyrehozni. Ezek mellett a műemléki helyreállítás igazi luxus volt.
Meg hát miért is gondoltak volna műemléki helyreállításra?
Ezek az épületek abban az időben 50-60 évesek voltak! Számos alkalommal leírtam már a Heti Fortepan sorozatban (legutóbb épp az Állatkert története kapcsán), hogy ez az az épületkor, amit a legkevésbé becsülünk. Manapság az ilyen korú házakat javában bontjuk, függetlenül azok építészeti értékétől. Miért gondolkodták volna másként eleink? Főleg, hogy nem üresen álló házakról, hanem kiégett romokról kellett dönteniük.
Na és persze ott volt az ideológia! Ezek az épületek a „királyi”, az „úri”, de legalábbis a „polgári” Magyarország dicsőségét hirdették, amit nem nagyon lehetett összeegyeztetni a szocialista országépítés eszméjével. Ráadásul a Királyi Palota és a Várkert Bazár a Habsburgok idején születtek, akik végképp nem illettek a kor szelleméhez. Többek közt ezért is nyúltak vissza a helyreállítás során inkább a középkorhoz, hogy valamiképp halványítsák az utolsó magyar királyi ház emlékét. (A középkor megidézése már a szintén Habsburg-ellenes Horthy-korban megkezdődött: a húszas években kibontották a Miklós-tornyot az egykori Hess András téri kollégium épületéből, 1936-ban pedig visszaépítették a Millenniumra lebontott Bécsi kaput.)
A Buzogánytorony, a Ferdinánd-kapu, a nagy rondella vagy épp a Lihegő-kapu ma karakteres elemei a Várnak, sőt egész Budapest látképének. Pedig ezeket hiába keresnénk a második világháború előtti fotókon: ezek az ’50-es, ’60-as években készült rekonstrukciók. Még izgalmasabbak a Palotának azok a beltéri elemei, amelyek a szörnyű pusztítás eredményeként kerültek elő, és lehettek újra bemutathatók, így a Gótikus terem vagy épp a középkori várkápolna altemploma.
Bár az ötvenes évek elején felmerült, hogy Rákosi Mátyás költözik a király helyére, ez a döntés addig húzódott, míg végül enyhült a légkör, és az illetékesek a Királyi Palota kulturális hasznosítása mellett döntöttek. A keleti tömbökbe tehát múzeumok költöztek. Előbb a Budapesti Történeti Múzeum (1967), majd a Nemzeti Galéria és a Munkásmozgalmi Múzeum (1974). A krisztinavárosi szárnyat 1985-ben vette birtokba a Széchényi Könyvtár.
Ehhez új terek is születtek, melyek között igen nívósak is akadnak. Mindenekelőtt a Nemzeti Galéria id. Janáky István által tervezett grandiózus főlépcsőháza, amit a látványos, fölénk boruló, körbejárható kupola koronáz, s amely simán megállná a helyét bármely világváros múzeumában. De említhetjük a BTM belsőépítészeti értékeit is a gyönyörű modernista kapukkal, rácsokkal.
Ugyanakkor bármennyire örülünk is a kulturális funkciónak meg a látványos modernizmusnak, közben rengeteg érték el is pusztult a helyreállítás során. A Várkert Bazárban például 1961-ben az Ifjúsági park nevű szórakozóhely nyílt meg, mely később hatalmas szerepet játszott ugyan a magyar könnyűzene történetében, de kialakítása és működése óriási károkat okozott Ybl remekművében.
A Palota pompás belső tereit és a palotakápolnát – bár viszonylag könnyen lehetett volna rekonstruálni – szintekkel verték keresztbe, hogy kialakíthassák bennük a múzeumokat. Az épületegyüttes teljes belső szerkezetét újraosztották, még az új kupola is máshova került, mint a régi tetőfelépítmény. Vagyis a Királyi Palota eredeti szépségének visszaállításához nem lenne elég a rengeteg homlokzati dísz vagy látványos kapu kibontása, hiszen egyes helyein szinte másik épületről beszélünk. Ami ráadásul méretéhez képest valóban elég monoton megjelenésű… Tulajdonképpen ez okozza a legnagyobb fejtörést azoknak, akiknek a rekonstrukció vagy a megőrzés között kell dönteniük.
Ám nem minden elpusztult épület helyét hagyták üresen a Várban. Aki ma végigsétál a polgárváros utcáin, rengeteg középkori emlékkel találkozik, kezdve a Táncsics Mihály utcai zsinagógától a kapualjak gótikus ülőfülkéin át a Tárnok utcai kereskedőházig. Ezeket csak azért tekinthetjük ma meg, mert a háború után előkerültek a maradványaik és a ’60-as, ’70-es évek helyreállításai során láthatóvá tették ezeket. Ahol végképp elpusztultak a régi épületek, oda kortárs épületek kerültek, nem egyszer kifejezetten nívós alkotások. Ráadásul általában jól illeszkedő, középkori és barokk arányokat követő házak, melyek közül többet a vári felújításokat és foghíjbeépítéseket hosszú ideig dokumentáló Fábián József fotói őriztek meg.
Ritkán adódik olyan az építészet történetében, hogy valaki nem enged az ingatlanfejlesztés csábításának, és egy lebontott nagy ház helyére kisebbet épít. Pedig itt számos helyen ez történt. Az 1802-ben épült, Dísz téri Marczibányi-házat például az 1910-es években bontották le. Az egyemeletes copf lakóház helyére négyemeletes bérház épült, amely aztán második világháborúban szenvedett súlyos károkat. Most az a hatvanas években emelt ház van a helyén, amelyet Farkasdy Zoltán és Kenessey Attila tervezett – két emelettel. De ne gondoljuk, hogy akkoriban minden a szerénységről szólt: pár sarokkal odébb, az egyik legfontosabb magyar műemlék mellé felhúztak egy hétemeletes modern szállodát…
Nehéz elszakadni a Vár átalakulásának történetétől, hiszen alig kóstoltunk csak bele. Pedig mindenképpen érdemes tanulmányozni a múltját, már csak azért is, hogy kialakíthassuk saját álláspontunkat a helyreállításról. Még úgy is, hogy valószínűleg mindannyian más és más végkövetkeztetésre jutunk majd ugyanazokból a történelmi tényekből.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/budai-var
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
