Ez az esszé a számvetésem arról a tizenhat évről, amit a kortárs magyar kultúrpolitika és intézményrendszer frontvonalában, majd annak teljes száműzetésében éltem meg. A debreceni MODEM, a budapesti Műcsarnok és a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum korábbi igazgatójaként, egy felvilágosodáskori idealista makacsságával hittem abban, hogy a nyugati mintájú szakmaiság és a transzparencia megvéd a politikai viharoktól. Tévedtem.
Lépésről lépésre mutatom be, hogyan darálta be a gátlástalan pártpolitikai kézivezérlés, az ideológiai cenzúra és a rendszerszintű korrupció az autonóm magyar kultúrát. Konkrét eseteken, nevesítve leplezem le azokat a – Fekete Györgytől Schmidt Márián át Balog Zoltánhoz kötődő – folyamatokat, amelyek végül a politikai feketelistára és a teljes egzisztenciális karanténba sodortak.
A teljes elszigeteltségnek komoly egészségügyi következményei is lettek: a nyitott szívműtétem, a daganatos megbetegedésem és a két stroke-om a feldolgozhatatlan stressz fizikai vetületei voltak. Írásom mégsem a sajnálkozásról vagy a mártíromságról szól.
Hogyan érintett a magyar belpolitika az elmúlt 16 évben? Nem úgy, ahogyan szerettem volna. De ahhoz, hogy érthető legyen az általam bejárt út, röviden be kell számolnom az előző nyolc évről is.
I. Debreceni kávé, fideszes hátszél és az első repedések (2002–2010)
Az ezredfordulón kedd délutánonként Debrecen belvárosában egy olyan baráti társasággal kávéztam, amelynek egyik tagja MDF-szimpatizáns volt, a másik az SZDSZ-t támogatta, a harmadik a Fideszt. Én nem tudtam teljesen elkötelezni magamat egyetlen párt mellett sem: antikommunista független voltam. Rettentő nagyokat vitatkoztunk politikai kérdésekről, de soha nem vesztünk össze. Egyetlen esetet kivéve.
Amikor elkészült a cívisvárosban a sétálóövezetté vált Kossuth tér térkőburkolása, őszintén felháborodtam azon, hogy az átadási ceremónia fő műsorszámát a Nagytemplom előtt a primitív lagzis zenét játszó 3+2 együttes adta. Írtam erről egy cikket a megyei napilapba Kossuth Lajos, Kósa Lajos, Lagzi Lajos címmel. Többen az én írásomon háborodtak fel. Megdöbbentett, hogy emiatt három fideszes barátom is látványosan megszakította velem a kapcsolatot.
Soha nem voltam tagja politikai pártnak, nem kerültem a Fidesz belső köreibe sem. 2002 és 2010 között azonban, amikor ez a párt ellenzékben volt, szimpatizáltam a programjukkal, és kedveltem a debreceni fideszes polgármestert. Ezt rendszeresen meg is írtam politikai publicisztikáimban. Írásaimnak a korabeli viszonyokhoz képest eleinte nem volt kiemelkedő olvasottsága, de miután elérte a cikkenkénti százezret, álláspontom nyilvánvalóvá vált. Egyébként sem titkoltam.
Kósa Lajos felkérésére három választási kampányban (két országgyűlési és egy önkormányzati) én készítettem a debreceni Fidesz nyilvános anyagait. A feladatom a programok kidolgozására, a szlogenek megalkotására, valamint a kampánykiadványok (szórólapok és újságok) megírására és szerkesztésére terjedt ki. Mivel ebben az időszakban még nem létezett a 2010 után kiépült központi pártirányítás, a munkám során gyakorlatilag szabad kezet kaptam. Politikai döntési jogköröm nem volt, kizárólag kampányeseményekre tettem javaslatot.
Ez a tevékenységem nem volt nyilvános; a környezetemből kevesen tudták, hogy én találtam ki, írtam és szerkesztettem az Őrváros című választási újságot, amelyből kampányonként hat-hat szám jelent meg. A munkáért honoráriumban részesültem, de az elsődleges motivációmat az elveimmel egybevágó szakmai feladat jelentette, nem a politikai vagy üzleti szerepvállalás. Mindhárom kampány a Fidesz teljes választási győzelmével zárult Debrecenben.
Hogyan lettem a MODEM vezetője? Véletlenül. Bár az intézmény alapjául szolgáló koncepciót én írtam (és publikáltam is két könyvben), esztétaként pedig valamelyest ráláttam a képzőművészeti életre, de gyakorló filozófusként eszem ágában sem volt igazgatói székbe ülni. A sorsot dr. Antal Péter mozdította meg: ő ragaszkodott hozzá, hogy a letétbe helyezett gyűjteménye mellé én legyek a garancia. Amikor Kósa Lajos hivatalosan is felkért, egyetlen feltételt szabtam: szabad kezet akarok, hogy a szakma legjobbjaiból építsek csapatot. Így igazoltam le vezető kurátornak Bencsik Barnabást, és így dolgozhattak nálunk olyan elismert kurátorok, mint Rieder Gábor, Stefan Florin és Molnos Péter. Mellettük, velük váltam én is igazi kurátorrá – addig ugyanis mindössze két kiállítás volt mögöttem. Egyetlen napot gondolkodtam, fejest ugrottam, és életem egyik legjobb döntése volt. Kinyílt a világ, térképre került a nemzetközi szcéna, az elmúlt két évtizedben pedig már több mint hetven nagyszabású tárlatot jegyeztem kurátorként, itthon és külföldön egyaránt.
Úgy működtem az ezredfordulón, mint egy felvilágosodáskori idealista. 2009-ben jelent meg az első nagyobb repedés ezen a hiten. Kis magyar pornográfia címmel az általam vezetett debreceni MODEM-ben kurátorként rendeztem egy kiállítást, amely a rendszerváltozás óta eltelt két évtized történéseire reagált. A tárlat részeként Gerhes Gábor készített egy fekete mellszobrot Kósa Lajosról, ami azonnal kiverte a különböző pártok politikusainál a biztosítékot. Én ezen kezdetben csak mosolyogtam – az sem izgatott túlságosan, amikor három-négy órával a megnyitót követően az egyik kollégám diszkréten a kezembe csúsztatott egy papírt, amelyen a nol.hu oldalon megjelent „rendkívüli” hírt lehetett olvasni arról, hogy elmaradt Debrecenben a Spionjáték című Esterházy-darab előadása, mert a Jászai-díjas színművész, Vallai Péter az említett szobor miatti felháborodásában elrohant a cívisvárosból. Bár akkor éppen együtt boroztunk Vallaival, neki sem mutattam meg rögtön a teljes egészében valótlan információkat tartalmazó cikket (csak másnap). A polgármester a megnyitót követő három napban nem tartózkodott Debrecenben. Ez idő alatt azt tapasztaltam, hogy a különböző, jórészt fideszes intézményvezető ismerőseim nem fogadták a telefonhívásaimat, és nem hívtak vissza. Miután három nap múlva kiderült, hogy Kósa nem vált le a MODEM éléről, egyszeriben rendeződtek a kapcsolatok.
