„Úgy működik az életünk, mintha lenne egy kábé tíz hónapos gyerekem. Reggel felkeltem Fecót, rendbe rakom, tisztába teszem, fürdőbe megyünk, felöltöztetem. Megitatom, reggelit adok neki és elviszem kocsival a napközibe. Aztán délután megyek érte, hazahozom, uzsonnát kap, kicsit játszik, majd jönnek az esti tevékenységek, mint egy kisbabánál: megfürdetem, tisztába teszem, hálóruha, vacsora és megy aludni.”
Fecó idén volt negyvenhárom éves. Schilling Magdolna ötéves kora óta egyedül neveli, a volt férje ugyanis nem tudott megbirkózni a gondolattal, hogy fiuk súlyos fogyatékossággal született és élete végéig gondoskodásra szorul majd. Magdiban ez nem okozott törést: „Annak idején azért lettem ápolónő, mert adni szerettem volna magamból. Így indítottam az életemet; nagyon-nagyon korán tudtam, hogy az egészségügyben szeretnék dolgozni, és sose okozott problémát, hogy valaki testi vagy értelmi sérült” – mondja.
Amikor közölték, hogy fogyatékos a gyerekem, nem mentem a falnak. Úgy voltam vele, hogy jó, akkor majd ápolom.
Akkoriban nem volt még internet, így hát megkereste „az egyszem könyvet, ami létezett itthon a témában”, abból tájékozódott, mit is jelent a fia állapota. Aztán az évek során szépen beletanult a dologba – segített az egészségügyi háttér, de azt is nagy szerencsének tartja, hogy Fecó alapvetően jó természetű, vidám alkat.
Magdi most már több mint negyven éve gondozza otthon. Húsz éve járnak a XV. kerületi Fejlesztő Gondozó Központ napközijébe, emiatt költöztek anno a környékre Budáról, ilyen napköziből ugyanis az egész országban kevés van. Amíg Fecó a napköziben van, Magdinak van pár szabad órája – így tudott korábban munkába járni, és így tud most nyugdíjasként magára is szánni némi időt, például orvosi kezeléseken részt venni.
De mi lesz Fecóval, amikor ő már nem tudja ellátni?
Ez a kérdés hosszú évek óta
