A sok nyelven beszélő szállodaportásnak csalhatatlan az emberismerete – tartják, sőt a világ valamikor ismerte a hotelporta-intelligencia kifejezést is. A szállodák fogadóterének – ahol a Magyarországon vendégszereplő, versenyző, tárgyaló hírességek is gyakorta fotózkodnak és nyilatkoznak – a (fő)portások a karmesterei. Irigyelt szakma az övék, pedig, ahogy a visszaemlékezésekből kitűnik, nem épp könnyű munka. Ismerjünk meg néhány történetet a 20. századból, olyan hotelekből, amelyekről a Fortepan is őriz képeket.
Az egykori Vadászkürt főportása az 1930-as években így fogalmazott: „Mindenkit ismertem, aki számít a világon. Az egész királyi házat (…), legtöbbet Ferenc Ferdinánddal beszéltem, én kísértem el gyalog reggeli misére. Panaszkodott nekem, »a magyarok azt hiszik, nem akarok megtanulni a nyelvükön. Akarok, akarok, de nem megy. Sehr hart, sehr hart.«” A férfi az elsőrangú Hungáriában is dolgozott, ahol egyetlen egyszer Ferenc József is járt. „A hall tele volt detektívvel. (…) őfelsége rugalmas léptekkel megindult gyalog az emeletre. Nem szerette a liftet… A Burgban sem használta, sőt lenézte azokat, akik liften jártak…”
A 2. világháború előestéjén Az Est egy grandhotel reception chef-jéről írt: 12 órát talpal naponta frakkban, harminc ember főnöke és öt nyelven beszél. „Minden hónapban megkeresem a jó ropogós két darab százasomat” – nyilatkozta. És az akkoriban bemutatott Havi 200 fix című vígjáték betétdala épp így kezdődött: „Havi 200 pengő fixszel, ma az ember könnyen viccel.” Hitt a világbékében. „Nálunk naponta tucatjával fordulnak meg angolok, németek, franciák, olaszok, el sem tudom képzelni, hogy ez a sok jóindulatú ember valamikor egymásnak szaladjon.”
Mobiltelefon, internet híján korábban az utazók a pezsgő légkörű lobbiban szereztek információkat, beszéltek meg találkozót, olvasták el az újságot, várták a leveleiket, a távirataikat, a hívásaikat. A hall reprezentálta egy intézmény rangját (a pult mérete is a szobák számával arányosan nőtt), ezért olyan tágasak, elegánsak, rafinált díszítésűek ezek a terek. A lobbiban-étteremben helyet kaptak tárlatok, vásárok, bálok is.
1929-ben a Vigadóban megrendezték a Budapesti Szállodaportások Egyesületének portásbálját is. Megjelentek berlini, prágai, belgrádi, bécsi portások is, a táncot Radics Béla zenekara stílusosan a Nyisd ki babám az ajtót című csárdással nyitotta. Három évtizeden át az Astoria Szálló halljába várták a Ki nyer ma? komolyzenei vetélkedő játékosait. De történtek kellemetlenségek is a lobbikban: 1929-ben egy, a szombathelyi iparkiállításra látogatott nagyiparos, akinek nem jutott szoba a Kovács (később Savaria) szállóban „efeletti elkeseredésében a hallban felkapta a főportás tintatartóját, földhöz vágta, és a tinta szétfreccsenése folytán a portás ruhája és cipője hasznavehetetlenné vált”.
1948-ban Ruffy Péter szomorúan tudósított a Duna-partról. „A sarkon rozsdamarta betűk: Prince of Wales Dancing Bar. (…) A dancingban rendezték be a dunaparti épületbontások egyik irodáját. Belépek a Hungáriába. A recepció néma. A sárga teremből nagyfejű kutya lopakszik elő. S a piros bársonnyal borított lépcsők, amelyek elnyelték Josephine Baker lépéseit? Tizenöt lépcsőfok maradt csak és a recepció mögött egy felrobbantott vaskassza.”
Pedig az újjáépítés zajlott. 1945 szeptemberében megnyílt a Debreceni Őszi Vásár irodája az Arany Bika halljában, ’47 tavaszára ideiglenes megoldásokkal kinyitott a Gellért. „A csupasz falak között furulyázó szélben régi szobalányok és pincérek járnak át a kőművesekhez, és lesik, hogyan kerül az egyik tégla a másikra. Ez a szálloda közös ügy, itt voltak az ostrom alatt is, és a szálloda vezetője együtt lapátolta a romokat a liftboyokkal és a fűtőkkel.”
A közlönyben megjelent a vendéglátóiparban dolgozók kollektív szerződése munkabérről, -időről és -ruháról: „A szállodai portán sötét utcai ruha viselendő, de a frakkviselet megszűntnek tekintendő.” Az államosítások, átnevezések évei következtek, új szálloda csak az új iparvárosokban épült. A dunaújvárosi Arany Csillag portása szerint hozzájuk leginkább hivatalos kiküldetésben járók jöttek hetekre, hónapokra. De a vállalatokat, ha a munkásaiknak ott biztosítottak szállást, kritika érte. Hruscsov is járt arra, a 101-es szobában aludt.
Idővel jöttek a panaszok is… Jogtalanul szedett bejelentkezési díjak miatt, vagy mert a recepció nem árusított villamosjegyet. Kisvárosokban a portás riasztotta a benzinkutasokat, amint ÁFOR-os (vélhetően ellenőr) jelentkezett be a hotelbe, nem beszélve az egyéb jelentésekről… 1960-ban egy panasz nyomán a Margitszigeti Nagyszállónál megígérték, hogy a jövőben a konyhai dolgozók (vállukon piszkos terítőkkel teli nagy batyukkal) csak végszükség esetén járjanak majd át a hallon uzsonnaidőben.
Vérlázító problémaként azt élte meg a hazai közönség, hogy magyar állampolgárként évtizedeken át szinte képtelenség volt szobát kapni a szállodákban. A Szabó család rádiós sorozat egy ’64-es epizódjában így mentegetőzik a portás: „Nem könnyű a helyzetünk. Mert ha késik a vendég és kiadjuk a szobáját, botrány van. Ha nem adjuk ki, nem teljesítjük a tervet. Hogy őszinte legyek, egyik esetben ugrik a borravaló, a másik esetben a prémium.”
A másik népszerűtlen rendelkezés az volt, hogy férfi és nő nem szállhatott meg egy szobában. Még olyan házaspárokkal is leálltak vitatkozni, ahol a feleség – törvényesen – a leánykori nevét használta. Egy korabeli, korántsem szalonképes vicc szerint a portás akkor nem gyanakszik, ha a férfi megy elöl a recepció felé, míg a nő – nyilvánvalóan feleség – cipeli utána a csomagokat…
Eközben a hotelekről hívogató reklámképek készültek. Ezek sajátos példái a korszak nagy állami fotóvállalata, a Főfotó Rába Hotelt népszerűsítő, statisztákkal teletömött, „életből ellesett” pillanatokat ábrázoló fényképei… Az „ízléses és korszerű berendezéssel” felújított és kibővített győri Rába átadóját 1968 novemberében, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójához igazítva tartották. A témában másik fontos szerző Bauer Sándor (1931–2009) fotóriporter, aki 1957-től évtizedeken át dokumentálta a hazai hoteleket, presszókat, éttermeket és szórakozóhelyeket a Vendéglátás magazin számára. A Fortepanon 6667 Bauer-fotó látható, amelyek az archívum leggyakrabban „használt” képei közé tartoznak.
A vendéglátóiparban bővültek a női munkakörök. 1966-ban a helyi lap a salgótarjáni szálló fiatal portásnőjéről írt, aki többek között ezt mondta: „Nekem furcsa a borravaló, mert látom, hogy az emberek tíz filléren is vitatkoznak.” Fél évre rá az Esti Hírlapban jelent meg róla hír, mert kollégáival együtt állítólag számlákkal manőverezett. A városi építkezésekre érkezett törzsvendégeknél több napot vagy drágább szobát tüntettek fel. Bűnszövetségben elkövetett, társadalmi tulajdont károsító csalás bűntette miatt indult ellenük nyomozás.
Máskor épp a portások jártak rosszul. Ugyancsak Salgótarjánban egy nőt azért jelentettek fel, mert hat napig élvezte egy fürdőszobás lakosztály kényelmét, majd angolosan távozott. Máshol a nagy lakodalomra érkezett külföldi rokonok felejtettek el fizetni a szobáért, és őket még utolérni sem lehetett. De körözték azt a 19 éves keszthelyi fiút is, aki nem csak meglépett balatoni és pesti szállókból, de előtte még pénzt is kicsalt a portásoktól.
A Magyar Aranykulcs
Augusztus végéig látogatható a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kiállítása, amely a nemzetközi és benne a magyar Aranykulcs szervezet történetét és a concierge szakmát mutatja be. Az utóbbival leginkább ötcsillagos szállodákban találkozhatunk, a vendégek kéréseit teljesíti, információs forrás, problémamegoldó, szervező. Az aranykulcsosok pedig a concierge szakma elitje. Az elismerés ajánlással és meghallgatás után kapható meg, jelenleg 44 aktív aranykulcsos concierge dolgozik Magyarországon.
A kiállítás egyik szakmai tanácsadója, az aranykulcsos concierge Ungár Tamás a Heti Fortepannak is mesélt. Londinerként kezdte, majd portás lett, így találkozott az összes kéréssel és problémával, ami csak előfordulhat egy hotelben. Megismerte az elveszített kulcsok történetét (egyszer egy vendég még magát a szállodát is összetévesztette egy másikkal, persze, hogy hiába keresték a kulcsát), és látta a vendégek vendégeit, ami tiltott szórakozási forma volt ugyan, de mindenki tudott róla. „Annál inkább concierge szerettem volna lenni, a kihívások érdekeltek, a találkozások érdekes emberekkel. Emlékezetes megbízatásom volt, amikor több napos nyomozással elő tudtuk keríteni egy külföldről hazatért vendégünk évtizedek óta nem látott testvérét, akivel végül a recepción borultak egymás nyakába.” Ungár Tamás 1983-tól lett concierge a Royalban.
Annyi különleges feladata akadt, hogy egy idő után már nem is tűntek különlegesnek. „Figyelmesnek, rugalmasnak kell lennünk, kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkezni, mert nincs két egyforma kérés és nap. Szereztem este 11-kor 100 szál rózsát, vasárnap rendelő fogorvost azokban az időkben, amikor ez nem volt megszokott, jegyet telt házas előadásra… A vendég gyakran azt hiszi, hogy mindent el tudunk intézni, de erkölcsi, törvényes határok persze vannak.” Előfordul, hogy az utazó nem a szállodához, hanem a concierge-hez, a „házigazdájához” ragaszkodik. Bár bevételt stimuláló szereplője a hotelnek, a Covid idején a concierge munkájáról mondtak le az elsők között… Szerepüket az is halványítja, hogy egy utazó egyre több dolgot az interneten intéz el magának.
Írta: Lukács Zsolt | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/szallodai-recepcio
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
