Újra divatba jöttek a kétezres évek. Mással nem magyarázható, hogy Nelly Furtado negyedszázaddal az áttörést meghozó lemeze, a Whoa, Nelly! megjelenése után még mindig, sőt újra népszerű. Olyannyira, hogy most először a Szigetre is eljutott.
Finoman szólva sem lehet azt mondani, hogy hosszú karrierje alatt végig a csúcson volt, mert a legsikeresebb korszaka a kétezres évekkel együtt ért véget. Közepesen sikertelen albumok, majd többéves csend után csak nemrég vett újra lendületet, részben azoknak a fiataloknak köszönhetően, akik a Tiktokon fedezték fel újra változatos műfaji irányokba kanyarodó, dallamos slágereit.
Ők a Szigeten is rátaláltak, és békésen megosztoztak a Nagyszínpad előtti területen azokkal a negyven körüli fesztiválozókkal, akik némi meglepetéssel vehették észre magukon, hogy már a 2004-es, portugál foci-Eb is nosztalgikus érzéseket ébreszt bennük. Annak a „hivatalos dalát” is Furtado énekelte, karrierje egyik kevésbé szerencsés fejezeteként.
Érthető, hogy visszatérése óta tartott fellépésein több mint negyedszázados énekesi pályája minden szakaszából igyekszik megmutatni valamit, műsora így viszont annyira eklektikussá vált, hogy vészesen közel került a széteséshez. Furtado régen is szívesen kísérletezett változatos, akár egymással nehezen összeegyeztethető zenei műfajokkal, de a triphoptól a folkpopon átívelő és a veretős edm-nél kikötő válogatás váratlan kanyarjaira bő egy órában nem volt könnyű ráhangolódni. Pláne, hogy a dalok nyelve is változott: az énekesnő a koncert közepén angolról spanyolra, onnan portugálra, majd újra angolra váltott.
Valószínűleg ugyanazért, amiért Furtado hosszú kihagyás után is vissza tudott kapaszkodni – ha nem is a csúcsra, de egy negyvenhét éves popénekesnő számára kényelmes zenei pozícióba. Népszerűsége a kétezres években megközelítette, de nem érte el a legsikeresebb női előadókét, mert Furtado ellenállt annak, hogy egyetlen skatulyába zárják. Korai, de most a Szigeten is elhangzó, nagy slágere, az I’m Like a Bird alapján akár még a folkpop Taylor Swiftet megelőző sztárja is lehetett volna, de vonzotta őt a hiphop is és a latin pop is, sőt a futballindulóra sem mondott nemet – bár ezt tudjuk be portugál gyökereinek. Sokat kísérletezett, de a hangjában mindig maradt valami játékos irónia. Énekstílusával érzékeltetni tudta, hogy nem feltétlenül azonosul az előadott dalok zenei világával.
Talán emiatt mondhatjuk, hogy az életmű ingadozó minősége ellenére Furtado énekesként megőrizte az önazonosságát. Most, hogy a húsz évvel ezelőtti műfaji divatok már nem számítanak, ő éppen ezért érhetett meg az újrafelfedezésre. Időközben a befutott producerek alá dolgozó, befolyásolható, fiatal lány helyett mára a portugál származására büszke, laza és merész, középkorú nő imázsát mutatja. Olyasvalakiét, aki maga rendelkezik a sorsa és a zenei életműve felett, még ha nem is tudná letagadni, hogy veterán popipari alkotótársak, mindenekelőtt a csütörtöki koncert programjából is több dalt jegyző Timbaland nélkül nem jutott volna idáig.
Ilyen zenei múlttal Furtado azt is megtehette volna, hogy zárásként előadott, lakossági slágereit, a Promiscuoust és a Maneatert feminista himnusszá formálja, de láthatóan nem volt kedve hozzá. Örült azoknak a daloknak a közönség mindenféle aktuális körítés nélkül is.
A szexi ministránsfiú, aki jobban bánna veled, mint a pasid
Nelly Furtadót a csütörtöki nap fő fellépője, Shawn Mendes váltotta a Nagyszínpadon. A Furtadóhoz hasonlóan portugál–kanadai – nagy estéjük volt a Szigeten a portugál–kanadaiaknak! – dalszerző-énekesre voltak kíváncsiak a legtöbben, méghozzá jól érzékelhetően nemcsak a zenéje, hanem a külseje miatt is.
Imázsát a legjobban Treat You Better című száma fejezi ki, amelyben arról énekel a dal címzettjének, hogy jobban bánna vele, mint a pasija. Ezzel nyilvánvalóan az összes női (esetleg férfi) hallgató egyet tud érteni. Mendestől ennek ellenére távol áll mindenfajta felforgató vagy lázító szándék. Főzéshez is ideális, tökéletesen középutas, algoritmusbarát popzenéje valójában abban erősíti meg a közönségét, hogy maradjanak csak benne szépen unalmas és kiszámítható párkapcsolatukban. Olyan fiúk, mint Shawn Mendes, úgyis csak a mesében léteznek.
Mendes még középiskolás korában lett sztár, méghozzá a közösségi médiának köszönhetően. A Vine nevű, azóta jobblétre szenderült videómegosztóra töltötte fel gitáros feldolgozásait. Csütörtök este a Szigeten úgy tűnt, a Vine tulajdonképpen egyedül abból a célból létezhetett, hogy népszerűvé tegye Shawn Mendest, aki mára a globális Új Kedvesség utazó nagykövetévé nőtte ki magát, némiképpen Ed Sheeranhez hasonlóan, de nála ízlésesebb tetoválásokkal.
Persze igazságtalanul élcelődünk Mendes jellegtelen, érzelmes Tiktok-popzenéjének színvonalán. Egyrészt biztosan nem az ő számai a legrosszabbak a műfajban – kivételesen szépen hangsúlyozza a dalszövegeket, hogy mondjunk valami elismerőt is –, másrészt úgyis azért passzírozódott a közönség minél közelebb a Nagyszínpadhoz, hogy lássa is, ne csak hallja az énekest. Mendes pedig pontosan tudta, hogy eksztatikus reakciót vált ki azzal, ha le-leszalad a nézők közé, és megöleli a legszerencsésebbeket. Többször is biztosított róla minket, hogy nagyon fontos neki a Sziget, mert hét évvel ezelőtt itt adta karrierjének első nagyszabású fesztiválkoncertjét. Utóbb Sziget feliratú magyar zászlóba is beburkolózott, minden gesztusából áradt a derű és a szeretet.
A savanyújóskáknak persze nem kötelező ott ácsorogni.
Mendes hangot adott abbéli hitének, hogy a fiatal generáció fogja meggyógyítani a világot, valamint elénekeltette magának a Boldog szülinapot-dalt, mert a koncert másnapján ünnepli a huszonhetedik születésnapját. Noha tavalyi, folkos albuma talán valamivel karcosabb dalokat tartalmaz, a fellépést záró, korábbi slágereivel végképp egyértelművé tette, hogy a számára leginkább testhez álló stílus a szexi ministránsfiúé, akinek a koncertjeire a legkonzervatívabb szülők is egészen nyugodtan elengedhetik a gyerekeiket. Nincs okunk kételkedni benne, hogy igaz rá, ami a karjára van tetoválva: „jó fiú”.
Izraeli díva pirított ránk, hogy figyeljük a híradót
Aki jó fiúk után rosszlányokra is kíváncsi volt, késő este Noga Erez fellépésére készülhetett. Az izraeli énekesnő alkalmanként avantgárd hiphop-betétekkel töredezi kemény és nyers, elektronikus klubzenéjét, amitől végeredményben kevésbé lesz közönségbarát, mint M.I.A., akihez a zenei sajtóban a leggyakrabban hasonlítják. Kettejüket nemcsak zenei stílusuk rokonítja, hanem aktivista szellemiségük is. 2017-ben kiadott, első lemezének egyik slágerét, a Pityt egy hazájában nagy port kavart szexuáliserőszak-ügy ihlette. Erez azóta sem különösebben fogja vissza magát, amit mostani, második szigetes koncertjén előadott és kedélyes trágárkodással fűszerezett átvezető szövegei is mutattak.
Noga Erez inkább a dalaiban politizált, és nem a dalok között. Aki akart, az értett a szóból, például a koncert vége felé előadott, Ori Roussóval – zenekara gitárosával, egyben gyermeke apjával – közösen írt számuk címe alapján is: Watch the News, azaz „figyeld a híradót”. Noha bő egyórás fellépésén többet lehetett vadul táncolni, mint a közel-keleti helyzet miatt aggodalmaskodni, Noga Erez az utóbbinak is adott némi teret. Utolsó számáról elmondta, hogy azt még a koronavírus-járvány alatt írták, amikor azt hitte, a világ már nem lesz rosszabb hely. De azóta sokkal rosszabb lett.
Vagyis a Sziget csütörtöki napján hiába utazhattunk vissza a kétezres évekbe, legkésőbb éjfélkor újra rá kellett eszmélnünk, hogy sajnos 2025 van.
A Sziget második napjáról készült képgalériánkat itt lehet megnézni:
