Újra divatba jöttek a kétezres évek. Mással nem magyarázható, hogy Nelly Furtado negyedszázaddal az áttörést meghozó lemeze, a Whoa, Nelly! megjelenése után még mindig, sőt újra népszerű. Olyannyira, hogy most először a Szigetre is eljutott.
Finoman szólva sem lehet azt mondani, hogy hosszú karrierje alatt végig a csúcson volt, mert a legsikeresebb korszaka a kétezres évekkel együtt ért véget. Közepesen sikertelen albumok, majd többéves csend után csak nemrég vett újra lendületet, részben azoknak a fiataloknak köszönhetően, akik a Tiktokon fedezték fel újra változatos műfaji irányokba kanyarodó, dallamos slágereit.
Ők a Szigeten is rátaláltak, és békésen megosztoztak a Nagyszínpad előtti területen azokkal a negyven körüli fesztiválozókkal, akik némi meglepetéssel vehették észre magukon, hogy már a 2004-es, portugál foci-Eb is nosztalgikus érzéseket ébreszt bennük. Annak a „hivatalos dalát” is Furtado énekelte, karrierje egyik kevésbé szerencsés fejezeteként.
Érthető, hogy visszatérése óta tartott fellépésein több mint negyedszázados énekesi pályája minden szakaszából igyekszik megmutatni valamit, műsora így viszont annyira eklektikussá vált, hogy vészesen közel került a széteséshez. Furtado régen is szívesen kísérletezett változatos, akár egymással nehezen összeegyeztethető zenei műfajokkal, de a triphoptól a folkpopon átívelő és a veretős edm-nél kikötő válogatás váratlan kanyarjaira bő egy órában nem volt könnyű ráhangolódni. Pláne, hogy a dalok nyelve is változott: az énekesnő a koncert közepén angolról spanyolra, onnan portugálra, majd újra angolra váltott.
