Érdemes egy tökéletesen konvencionális filmben piedesztálra emelni a konvenciók elleni lázadást? – ez a kérdés merült fel bennem az idei Oscar-szezon egyik nagy esélyese, a Sehol se otthon vetítése közben, ám meggyőző válasz nem érkezett. Persze a műfaj eleve ingoványos, hiszen a híres zenészekről szóló életrajzi filmek különösen hajlamosak a sematikus megoldásokra. Sokszor egyenesen olyanok, mintha egy szorgalmas algoritmus írná őket valamelyik hollywoodi stúdió pincéjében, akárcsak a futószalagon érkező Marvel-filmeket.
A múlt héten mozikba került Bob Dylan-film szerencsére fölfelé lóg ki ebből a mezőnyből, hiszen a legkellemetlenebb közhelyeket ügyesen elkerüli: nincsenek szívszorító flashbackek a gyerekkori traumákról, sem végletekig élezett konfliktusok, hiányzik a befutás-elszállás-bukás-talpra állás jól ismert dramaturgiája, nem fojtják nevetséges giccsbe a nagy slágerek megszületését, és Dylan személyiségét sem próbálják kényszeresen vulgárpszichológiai öntőformákba gyömöszölni – inkább épp a kiismerhetetlenségét hangsúlyozzák.
Alapvetően bölcs döntés az is, hogy nem nyargalnak végig a fordulatokban gazdag, több mint fél évszázados pályafutáson, csak annak korai, viharos szakaszára koncentrálnak. Arra a pár évre, amikor egy ismeretlen fiatalember az akusztikus gitárjával megérkezett a 60-as évek füstös New Yorkjába, hogy először az ellenkultúrával összefonódó folkzenei közeg üdvöskéje, majd messiása, végül pedig árulója legyen – miközben ő ragaszkodik hozzá, hogy végig a maga útját járja.
