A maszturbáló Schrödinger és a szörnyeteg Heisenberg segít megértenünk a világot

Amint Herwig kisasszony kilépett a szobából, Schrödinger maszturbálni kezdett: lehunyta a szemét, és azt képzelte, hogy még mindig ott ül mellette; aztán iszonyatos bűntudata támadt

– írja Benjamin Labatut az Amikor nem értjük többé a világot című művében. Schrödinger bizony ugyanaz az Erwin Schrödinger, akit mindenki a macskájáról ismer, mellesleg a 20. század legnagyobb fizikusai közé sorolják, és a kvantummechanika egyik atyjának is őt tartják. A könyvnek csak egy fejezete szól Schrödingerről, melynek fő témája az ő és korának egy másik zseniális tudósa, Werner Heisenberg rivalizálása. Schrödingerről szinte minden életrajzi adat stimmel, amit Labatut leír, arról viszont nem tudni, volt-e lánya Herwignek, a svájci orvosnak, aki kezelte a tudós tüdőbaját.

Heisenberg 1925-ben, Helgoland szigetén alapozta meg a kvantumelméletét, ez tény. Az olasz fizikus, Carlo Rovelli nemrég egy teljes kötetet jelentetett meg erről a rendkívüli jelentőségű elméletről és annak kialakulásáról, egy elméleti fizikus szemszögéből. A helgolandi időszak fontos szerepet kap Labatut regényében is, ám rögtön úgy indul, amelyhez hasonlót egész biztosan nem találunk Rovelli könyvében: „Egy évvel a müncheni konferencia előtt Heisenberg szörnyeteggé változott.” Mindezt arra a tényre alapozva, hogy Heisenberget valóban kínozta az allergiája, de hogy valóban rémpofává torzította volna a betegség – „Ajkai olyanok lettek, akár egy rothadt, repedezett héjú barack, a szemhéja úgy feldagadt, hogy alig látott” –, az már csak Labatut fantáziájának eredménye. Olvashatunk aztán még cifrábbakat is, Heisenberg összeszart pizsamájáról, Goethét is felvonultató homoerotikus rémálmairól és arról, hogy hallucinációiban megjelentek előtte a későbbi hirosimai és nagaszaki áldozatok.

Labatut könyve nemrég jelent meg magyarul: nálunk a Neumann Jánosról szóló MANIAC megelőzte, de a hollandiai születésű chilei író az Amikor nem értjük többé a világottal tette le a névjegyét, és a MANIAC–ben is hasonló keverékét használta fikciónak és ismeretterjesztő irodalomnak. A könyv műfajilag is nehezen besorolható, szerzője szerint „egy esszéből (amely nem is vegytiszta), két történetből, amelyek megpróbálnak nem történetek lenni, egy kisregényből és egy félig-meddig életrajzi prózai műből áll.” Az ír regényíró, John Banville a „nem fikciós regény” definíciót használta rá a Guardianben.

Valóság vagy fikció?

A regény és a tény- avagy ismeretterjesztő irodalom az esetek többségében világosan elkülöníthető műfajok. A történetírás, a tudományos munkák, önéletrajzok vagy újságírásban gyökerező írások a szerző ígérete szerint a valóságot mutatják be, esetükben elképzelhetetlen, hogy fiktív alakok kerüljenek bele, vagy olyan részletek, amelyeknek nincs valóságtartalmuk. Amennyiben mégis fiktív elemek bukkannak fel egy ilyen írásban, onnantól kezdve az esetek többségében egyértelmű, hogy fikcióval állunk szemben, melyben már a valós eseményeket gyakran megváltoztatják vagy újragondolják, hogy megfeleljenek a regény művészi igényeinek. És ezt egyértelműen jelzik is.

Nem lehet azt állítani, hogy a fikció és a valóság közötti határok mindig teljesen egyértelműek voltak, ám az utóbbi évtizedekben egyre több olyan mű jelent meg, amelyek e két kategória közé esnek. Elismert regényírók fordultak a tényirodalom felé, mint Truman Capote (Hidegvérrel) vagy Norman Mailer (A hóhér dala), új műfajt hozva létre ezáltal, a dokumentumregényt (fikciós tényirodalom), míg a másik oldalról újságírók kezdtek fikciós elbeszélői technikákkal kísérletezni, mint Hunter S. Thompson vagy Tom Wolfe.

De ezek még viszonylag könnyen besorolható munkák voltak, és nem zavarták össze az olvasót, aki tudhatta, hogy mit fog kapni, amikor belekezdett egy ilyen regénybe. Amikor viszont megjelentek a piacon a memoárnak tűnő, de valójában igen nagy százalékban fikciót tartalmazó regények, már sokan érezték becsapva magukat. Erre jó példa James Frey Millió apró darabban című könyve, melyben saját drog- és alkoholfüggőségének történetét beszélte el, vagy legalábbis ezt állította. Csakhogy pár évvel azután, hogy a könyv nagy sikert aratva megjelent, kiderült, hogy a sztori számos eleme kitalált vagy erősen eltúlzott.

Még ismertebb Karl Ove Knausgård Harcom című, hatkötetes önéletrajzi regényfolyama, mely ugyan valóban a norvég szerző élettörténetén alapul, ám számos jelenet és párbeszéd tartalmaz olyan elemeket, amelyek inkább fikciós jellegűek, stilizáltak és dramatizáltak. Eleve felmerülhet a kérdés, hogyan emlékezhet valaki ennyi aprólékos részletre mondjuk a gyerekkorából, amikor ő maga szögezi le az első kötetben, hogy „az én memóriám világéletemben rémes volt”?

Másfelől Knausgård abban is eltér a megszokottól, hogy az önéletrajzi írásokra általánosságban jellemző lineáris szerkezetet és az időrendiséget is felrúgja: ide-oda ugrál az időben, csapong, félbehagy témákat, amiket néha csak egy másik kötetben folytat, szóval a forma és a nyelvezet tekintetében is teljes egészében a fikció szabályait követi – viszont a könyv szereplői mind-mind létező személyek, és az események az író szerint megtörténtek. Lehet, hogy nem pont úgy, ahogy ő leírja őket, az ő szubjektív megélésén keresztül olvashatjuk ezeket, és egyébként is, mindenki tud olyan eseményt mondani, amire ő és egyéb jelenlévők teljesen máshogyan emlékeznek. Miért éppen az íróktól várjuk el, hogy a memóriájuk tökéletes legyen, kérdezhetné Knausgård.

Mellesleg Knausgård előtt is játszottak már sokan azzal, hogy szabadon ugráltak ide-oda a valóság és a fikció között. Mindjárt itt van a nálunk ugyancsak jól ismert Roberto Bolaño, aki előszeretettel kevert fiktív elemeket megtörtént eseményekhez. Bár Magyarországon valamiért nem alakult ki olyan kultusza, mint más országokban, a német író, W. G. Sebald csaknem teljes karrierjét arra építette, hogy műfajokra és szabályokra fittyet hányva ötvözte műveiben a történelmi tényeket, az esszéisztikus elemeket és a fikciót, mindenekelőtt zavarba hozva az olvasót. Sebald hatása ráadásul elég egyértelmű, és jó pár követője munkásságában van jelen töredezett, kollázsszerű stílusa, a fikció és a nem-fikció közötti határok elmosása, vagy éppen az emlékezet és a trauma viszonyának központi szerepe.

Tényleg Wikipedia-regény?

Sebald tanítványának vallja magát Benjamin Labatut is, akinek 2020-ban jelent meg az Amikor nem értjük többé a világot című műve, mely nemzetközi sikerkönyv lett, és jelölték Nemzetközi Booker-díjra is. Az író 1980-ban született Rotterdamban, de éltek szüleivel Buenos Airesben és Limában is, mielőtt tizennégy évesen Chilébe költöztek, ahol Labatut jelenleg is lakik. Szerinte már ez a háttér is szerepet játszott abban, hogy íróként is inkább a műfajok határvidékén érzi jól magát:

A gyökerek hiánya bizonyára hatással volt az írásaimra. Bár chilei vagyok, és ezt nem tagadhatom le (nos, tulajdonképpen le tudom, és gyakran meg is teszem, főleg azért, hogy a honfitársaimat bosszantsam), nem érzek azonosulást sem a hazámmal, sem az irodalmával, sem a nemzetiségével. De hollandnak sem érzem magam. Argentinnak még kevésbé, bár sokan azt hiszik rólam, hogy az vagyok, amikor először találkoznak velem, mert osztozom az ő tipikus jellemhibáikon. Szívesen mondanám (mint Bolaño), hogy latin-amerikainak érzem magam, de ez sem lenne igaz

– mondta magáról egy interjúban.

A könyvet alkotó novellák a modern világot alakító tudósok köré épülnek, egyaránt beszámolva a tudomány csodáiról és borzalmairól, de úgy, hogy a könyv előrehaladtával egyre inkább fikcionálissá válik. Míg az első csaknem teljesen tényszerű, az utolsó már teljesen fiktív. A kötetet nyitó Porosz kék azt meséli el, hogy az emberek a történelem során miként használták fel a ciánt, de közben ágról ágra ugrándozó madár módjára érinti a holokauszt borzalmait, az 1945-ben a szovjet hadsereg kegyetlenkedései elől tömegesen a halálba menekülő német civilek ezreit, a Szűz Mária palástjának festésekor használt különleges festéket, végül eljutva Fritz Haber német vegyészig, aki egyszerre a vegyi hadviselés atyja és az ammónia ipari előállításának úttörője, mely utóbbival drasztikusan forradalmasította a műtrágyagyártást, megmentve sok millió embert az éhhaláltól.

A későbbi fejezetek már életrajzibb jellegűek, legalábbis egyértelműen egy-egy tudós (matematikusok és fizikusok) köré épülnek, de egyre több bennük a fikcionális elem (lásd a bűntudatosan maszturbáló Schrödingert és a szörnyeteggé változott Heisenberget), míg végül az utolsó fejezetben maga az elbeszélő lép elő főszereplővé, hogy elmesélje egy éjjel kertészkedő egykori matematikussal történt találkozását.

Elsőre valóban tűnhet ismeretterjesztő tudományos munkának, sőt, vannak, akik a Wikipedia-regény bélyeget is rásütik, mint például a Spectator kritikusa, aki szerint „az a baj egy ilyen könyvvel a könnyen hozzáférhető internet és különösen a Wikipédia korában, hogy bármekkora is a műveltséged, ez már senkit sem fog különösebben lenyűgözni.”

A már említett első fejezetben viszont olyan bizarrnak ható és néha nehezen hihető anekdoták és események sorjáznak, hogy az ember azon kapja magát, szinte percenként kell rákeresnie, tényleg megtörténtek-e, hiszen simán az írói fantázia termékének tűnnek, főleg Labatut stílusában elbeszélve, aztán mindről kiderül, hogy igaz történet. Ebben az író szerint mindössze egyetlen fiktív bekezdés van csak, és ezzel mintha el is altatná a kételyeket az olvasóban, aki cserébe a későbbi fejezetekben talán már hajlamos valósnak tekinteni az írói fantázia termékeit is.

A valóság elferdítésének veszélyei

Labatut hősei szinte mind olyan briliáns elmék, akik az őrület határán (némely esetben azon is túllépve) egyensúlyozva bukkantak rá alapvető fontosságú természettudományi összefüggésekre. Legyenek bármilyen elismert tudósok is, az Amikor nem értjük többé a világot főszereplői egytől egyig rögeszmés férfiak, akik megszállottan üldözik a tudomány Szent Grálját, és akik közül többen is közvetve leírhatatlan borzalmakat szabadítottak a világra, és igen gyakran olyan helyekre jut el az elméjük, hogy onnan már nincs visszaút a normalitásba.

Az is érthető valahol, hogy nem mindenki érti, egy ilyen témában van-e helye a fikciónak: a Mocsizuki Sinicsiről szóló részben a könyvben is felbukkanó matematika-professzor, Ivan Fesenko panaszt emelt Labatut kiadójánál, amiért szerinte az író elferdítette az Inter-univerzális Teichmüller-elmélet gondolatait, és ezzel helyrehozhatatlanul ártott Mocsizuki hírnevének. „Kedvesen el kellett magyaráznunk neki, hogy a könyv fikciós mű” – mondta erről Labatut, de tény, hogy az elméletétől függetlenül is a könyvben Mocsizuki furábbnak, sőt, őrültebbnek tűnik, mint amilyen a valóságban lehet.

Az ilyesmik miatt gondolhatta talán Ruth Franklin, a New Yorker kritikusa „veszélyesnek” Labatut módszerét:

Van benne valami megkérdőjelezhető, sőt rémálomszerű is. Ha a fikció és a valóság értelmes módon nem különíthető el egymástól, hogyan találjunk nyelvet azokra a dolgokra, amelyekről tudjuk, hogy igazak? Az álhírek korában egyre többen érzik úgy, hogy joguk van »a saját valóságukat megalkotni«, ahogy Karl Rove fogalmazott. A jelenlegi amerikai politikai légkörben még a tudományos tényeket is – éppen azt az anyagot, amellyel Labatut a hálóját szövi – durván irracionális tagadásnak vetik alá. Felelősségteljes-e egy regényírótól vagy egy történetírótól, hogy ilyen kevés figyelmet fordít a kettő közötti határvonalra?

– teszi fel a kérdést.

Azt a Neumann-regény már megmutatta, hogy az írót nem tántorították el ezek a kritikák, töretlenül megy tovább a maga útján, miközben egyáltalán nincs egyedül a tények és a fikció közti határvonal elmosására törekvő írók között. Megtalálták ugyanis a hasonló kritikák például Éric Vuillard-t, akinek a Napirend című könyvével mi is foglalkoztunk korábban, és aki Labatuttal együtt volt jelölt a Nemzetközi Booker-díjra 2021-ben.

Vuillard könyvét szépirodalmi közegbe ágyazott szubjektív történelmi esszéként definiáltuk akkor: „Kisregény hosszúságú, fél nap alatt könnyedén elolvasható szöveg, melynek nincs is összefüggő cselekménye, hanem önkényesen kiragad néhány motívumot a második világháború tragédiájához vezető útról, két fő eseményre koncentrálva.” Sőt, a Napirend szerkezete is nagyon hasonló az Amikor nem értjük többé a világotéhoz: „Történelmi munkának túl szubjektív és lírai, regénynek ugyebár szintén nem nevezhető, leginkább egymáshoz csak lazán kapcsolódó események követik egymást, és akár egy történelmi novellafüzérnek is tűnhet.”

A francia szerző hiába tette nyilvánvalóvá, hogy azért ez mégis elsősorban irodalom, voltak, akik a könyve tudománytalanságát bírálták: a tekintélyes amerikai történész, Robert Paxton pont azt hányta Vuillard szemére, hogy nem elemző módon közelít a tárgyhoz, ahogy azt a történészektől el is lehetne várni, csak éppen Vuillard nem történész. Mind Vuillard, mind Labatut napjaink nemzetközileg is elismert írói közé tartoznak, akik abban is hasonlítanak, hogy elhagyják a hagyományos történetmesélési formákat.

Az olvasók számára egyértelműen kihívást jelenthet, hogyan értelmezzék és fogadják be ezeket a kevert műfajú műveket. Ez a jelenség viszont nemcsak az irodalmi kánon átalakulását, de egy mélyebb kulturális változást is tükröz, amely arra ösztönöz minket, hogy újraértelmezzük a valóság és a fikció közötti kapcsolatot. Abban is lehet igazság, hogy nem feltétlenül az a legfontosabb, hogy egy mű mennyire hű a valósághoz, hanem az, hogy milyen hatással van ránk, olvasókra, és milyen kérdéseket vet fel bennünk a világról. A fikció és a valóság közötti határvonal elmosása pedig nemcsak művészi szabadságot kínál, hanem lehetőséget is arra, hogy új módon gondolkodjunk a történetmesélés szerepéről és a valóság megértéséről.