„A MÁV-hoz türelem kell” – a nagy vonatjegy-hamisítás a kilencvenes évek közállapotait is tükrözte

Ez a film rendkívül hosszú ideig készült: 2011-ben készítették hozzá az első interjúkat. Maga a téma körüljárása tartott ennyi ideig, vagy a műfaj is megkívánja ezt, és nem is lehet egy ilyen filmet fél év alatt lezavarni?

Ez még hosszabb idő volt, hiszen mindennel együtt tizennyolc éve kezdődött a film története. 2006-ban jött Sipos Gábortól és Szentpáli Gábortól az ötlet, ezért szerepel a nevük a film elején. Hogy ilyen sokáig készült, annak elsősorban az volt az oka, hogy ez a film egy csomó ideig nem találta meg a formáját. Ennek különböző stációi voltak. Az első az volt, hogy élőszereplős játékfilm lesz, és anyagot gyűjtünk az érintettekkel ahhoz, hogy a forgatókönyvet meg tudjuk írni. Ebben a körben benne volt két író is, Garaczi László és Zoltán Gábor, de ezek a forgatókönyvek negyven oldal körül megálltak, és nem léptek tovább. Viszont, mivel készültek hangfelvételek és interjúk a történet szereplőivel, ezeket folyamatosan hallgattam, és rájöttem arra, hogy a hanganyagok sokkal érdekesebbek annál, minthogy ezt visszaírjuk és színészek szájába adjuk. Akkor fordult egyet a filmterv: 2011–12 környékén volt az, hogy inkább legyen ezekre a hanginterjúkra épülő animációs rövidfilm. Csináltunk is trailereket belőle, illetve elkezdtünk rövidfilmként pályázni. Miután azonban nem kaptunk háromszor rövidfilmként támogatást erre, az az ajtó is bezáródott.

Közben rájöttünk, hogy ebben a témában több van egy rövidfilmnél, és ekkor változott egész estés animációs dokumentumfilmre. És 2014-től kezdve már csak az volt a kérdés, hogy erre miként szerezzünk pénzt, majd 2019-ben bejött az Inkubátor 4.0 program, ami nekünk az utolsó szalmaszál volt.

Mivel én elsőfilmes vagyok, illetve ez az egész forma újszerű, ezért kellett volna egy hasonló típusú film, ami töri az utat. De az Inkubátor meg pont elsőfilmeseknek szól, úgyhogy ’19-ben fordultunk rá a gyártásra, és 2023-ra el is készült. Ez már egyébként jó tempó, az animációs filmben a nettó három és fél év nagyon jónak mondható idő. Szóval a forma megtalálása volt hosszú idő, de szerintem megérte. Már csak azért is, mert ha ezt megcsináljuk élőszereplős filmként, az talán már túlságosan nagy falat lett volna, és kevésbé tudom kézben tartani. Kosztümös filmként drága is lenne. Ezt viszont 85 millió forintból plusz a közvetett támogatásból meg tudtuk csinálni, az animáció pedig az én terepem, otthonosabban mozgok ott, mint a színészekkel. Van ugyan két élőszereplős kisjátékfilmem is, meg két rövid dokumentumfilm, amelyek szintén élőszereplősek, de a lényeg az, hogy végül is a Kék Pelikanba minden olyan dolog belekerült, ami az előző projektjeimben megjelent, tehát az élőszereplős dolog, a dokumentum és az animáció is, és mindent egy felületre tudtam fektetni.

Ebben a sztoriban a generációs jelleg fogta meg? Vagy 2006-ban ez még nem volt ennyire egyértelmű? Hiszen már akkor is egy kicsit eltávolodtunk a korszaktól, de még nem annyira.

Ez így van, 2006-ban még nagyon közel voltunk ehhez. Én 2002-ben diplomáztam, és 2001-ben bukott meg ez az egész folyamat, viszont amikor Sipos felhívott az ötlettel, hogy ebből csináljunk filmet, nagyon hamar rájöttem, hogy ez egy kurva jó ötlet. És az elmúlt tizennyolc év azt igazolta, hogy tényleg az, mert én sem vesztettem el az érdeklődésemet. Pont azért nem, mert egy ilyen bájos jelenségen keresztül az egész korszakról globális képet tudsz adni. Szerintem azok a jó történelmi filmek, amik nem a történelemkönyvek mondanivalóját böfögik vissza, és nem a politikusok meg az akkor fontos közszemélyek dolgait mesélik el, hanem az akkor élt átlagember szemszögén keresztül mutatják meg. És erre egyébként alkalmas a 90-es évek vonatjegy-hamisítás sztorija.

Valóban, jobban belegondolva akkor tényleg minden így működött. A ’80-as, ’90-es években sokan sportot is űztek abból, hogy lógtak a BKV-n, de az is hasonló volt, hogy az ember bement egy lemezboltba, és ott lemásoltak neki kazettára egy lemezt, vagy vett egy cd-t, és másnap visszavitte, miután lemásolta magának.

Így van. Ma már én sem tudnék felszállni egy villamosra jegy nélkül, de érdekelt, hogy akkor miért tudtam megtenni. És nemcsak azért tudtam megtenni, mert húszéves voltam, hanem azért is, mert akkor valahogy ez volt a levegőben, hogyha ma nem csinálod meg, akkor holnap már nem fogod, mert ez csak ma épp így érvényes. Ez pontosan az egyik világrendből a másik világrendbe való átalakulásnak a hozadéka volt, hogy csomó minden szabályozatlan volt, nem voltak rá törvények. Ez persze akkor, amikor benne éltél, nem volt ennyire tudatos, csak azt érezted, hogy mindenki beszélt valamiről, ami sokszor ilyen szürke zónás dolog volt, de ezek működtek. Meg azt is érezted, hogyha más nem üti meg a bokáját, akkor ebben van pár év előny. Szóval tényleg a közállapotok voltak ilyenek. Ami még fontos számomra, az az, hogy egy olyan dologról tudtam beszélni, amit ismertem. Én is utaztam ilyen jeggyel, ismertem ezeket az embereket, akikről a filmet csinálom. Abban az időben már Budapesten éltem, akkor voltam egyetemista, jártam a szórakozóhelyekre, amik felbukkannak a filmben. Szerintem jó filmet arról lehet csinálni, amiről neked személyes élményanyagod van. Ez persze nem száz százalékig van így, de nagy többségében ez a modell működik.

Az, hogy a vonatjegy-hamisítás a Moszkva tér című filmbe is bekerült, befolyásolta valamilyen mértékben?

Amikor először láttam azt a filmet, akkor azt mondtam, hogy hihetetlen, hogy a Török Ferinek ilyen érzéke van, hogy ennyire le tudja tapogatni az éppen aktuális történéseket. Most Reisz Gáborban érzem ugyanezt. Nem befolyásolt, viszont egyrészt tetszett, hogy egy ilyenhez nyúlt, ettől szerintem az egész film sokkal pontosabb lett, de 2001-ben én még nyilván nem ebben gondolkodtam. Egyetemre jártam, és a fikció mozgatott akkoriban, a dokumentumfilmre akkor még, mint valami halál ciki dologra gondoltam. Viszont, mint jelenség tök jó volt, és nekem egyértelmű volt, hogy azokat keresem meg, akiktől vettem akkoriban a jegyet.

Sajnos sokan jönnek azzal, hogy ez a film olyan akar lenni, mint a Moszkva tér, pedig én nem így gondolom, nem is azon a nyomvonalon indul el. A Petya név közös mindkét filmben, amit egyébként a sors hozott, mert a Petya az tényleg Petya.

A másik az, hogy a vonatjegy-hamisításhoz nekem is közöm volt. A Moszkva térben nagyon sok dolog fel van dobva, mint a korszakot meghatározó jelenség, a Kék Pelikan pedig olyan, mintha a Moszkva tér egy momentumának kibontott és végigmagyarázott verziója lenne.

Érdekes, hogy a Moszkva tér bemutatásakor, 2001-ben ez a hamisítás még működött. Pedig teljesen a ’90-es évekkel kapcsolódott össze, azt hinné az ember, hogy a kétezres évekre már teljesen lecsengett.

Itt több ok is közrejátszott. A filmből is lejön elvileg, hogy nem azért szűnt meg ez a jegyhamisítás, mert a rendőrség közbelépett, hanem azért, mert egyszerűen nem volt már egy idő után szükség erre. Az utazás megfizethetőbb lett, majd bejöttek a fapados légitársaságok is, illetve az internethasználat is olyan szintre ért, hogy csomó minden már elérhető volt. Egyébként még lehetett volna tovább csinálni, hiszen olyan tíz éve Prágába utaztam, vettem egy vonatjegyet, és megdöbbenve láttam, hogy ez még mindig indigóval van írva. Számomra felfoghatatlan, hogy ezt az egész bulit 2001-ben leleplezik, kiderül, hogyan történt, és ehhez képest még 2013–14-ben is vannak ilyen jegyek.

A MÁV-hoz türelem kell

– ez egy fontos mondat a filmben. Szóval nyilván voltak lebukások is, de a folyamat inkább önmagát szüntette meg. Az tény, hogy a Moszkva tér készítése alatt ez még egy hatékony technika volt, de 2000 környékén már nagyon kevesen merték bevállalni, egyre kevésbé érte meg a kockázatot. A rendőrség csak azt hitte, hogy ők ebben közrejátszottak, de eléggé le voltak maradva. Szerintem nekik sokkal fontosabb dolgaik voltak a kilencvenes években: itt robban egy bomba, meg ott lőnek le az utcán egy embert, nem beszélve az olajszőkítésről, azok kicsit komolyabb témák voltak.

Hogy sikerült megtalálni azt a nyomozót, aki akkor ezzel az üggyel foglalkozott?

Az egyik kollégánknak, Mráz Istvánnak az volt a feladata, hogy kutasson a témában, és minden létező cikket, interjút összegyűjtött, ő talált egy nagyon jó nyomozót. A filmben az ő hangja hallható, hiszen mindenki a saját hangján szólal meg, kivéve az idős karakterek fiatalkori hangjait, mert ők színészek. Szóval ő egy valódi nyomozó, aki olyan választékosan beszél, hogy öröm volt vágni. Ráadásul bevallja, hogy tulajdonképpen nem úgy tekintett erre, mint egy bűncselekményre. Nagyon készséges volt egyébként is: csináltunk egy olyan vetítést, hogy összehívtuk az összes megszólalót a filmben, és akkor azt mondta, szívesen lemond erről a lehetőségről, mert nem akar senkit sem paráztatni a jelenlétével. De végül eljött, ott ült az egész csapat, én meg izgultam, hogy mit fog mondani. Amikor vége lett a filmnek, hátrafordult, tök elismerően, hogy oké – noha a film arról is szól, hogy mit nem néztek meg a nyomozás közben. Én meg azt gondoltam magamban előtte, hogy majd azt mondja, hát ezt azért így, gyerekek, nem kéne bemutatni. De nem így volt, tök normálisan állt hozzá ehhez is.

Arra is rávilágít ez a film, hogy mennyire abszurd, hogy a MÁV évtizedekig olyan külföldi vonatjegyeket árusított, ami tényleg egy fecni volt. A legálisan vett jeggyel is tartani lehetett, hogy kiröhög külföldön a kalauz, annyira komolytalannak nézett ki. A MÁV-ból nem akartak egy vezetőt megkérdezni erről, hogy ez miért lehetett így?

Megszólal a filmben két volt MÁV-alkalmazott is, egyikük mondja a végén, hogy a MÁV-hoz türelem kell. Vele rögzítettem egy hosszú interjút, amiben elmondja, hogy a jegyhamisítás egyidős a jegykiadással. Erre egy csomó példát hozott, csak ezt a filmbe nem tettük bele. Ő megfogalmazza ennek a problémának a gyökerét, hogy annyi döntési szint van, hogy hiába tudták, hogy gépesíteni kéne a jegykiadást, egyszerűen képtelenek voltak létrehozni ezt a rendszert, mert mindig volt valaki, aki tudott okosabb és jobb megoldást, ami aztán bukta lett. Azt is hosszan lebontotta, mennyi mindent kéne ehhez összehangolni: tényleg bonyolult dolog, hogy ezek a különböző tarifák, különböző jegytípusok, belföldi, nemzetközi viszonylatok mind egy rendszerben működjenek: odaállsz, beütöd és megkapod a jegyedet. Nekik tényleg ennyi időbe telt ezt lefejleszteni.

A film műfaja animációs dokumentumfilm, és ez az első ilyen egész estés próbálkozás itthon. Külföldi példákat tud erre mondani? Csak a Persepolis ugrott be, de nem tudom, hogy az annak minősül-e egyáltalán.

Például a Libanoni keringő című izraeli film, az egy kifejezetten háborús témát feldolgozó, animált dokumentumfilm. A Persepolis nem egy tiszta képlet teljesen, de én is szoktam említeni. Ott talán annyi a különbség, hogy animációs film, viszont a szöveget színészek mondják. Ugyanakkor Marjane Satrapi Iránban töltött gyerekkori évei jelennek meg abban a filmben egy az egyben, ami képregényben is piszok erős volt, meg aztán filmben is. Miközben a Pelikant csináltam, megnéztem újra, mert nagy kedvencem, meg azt is, hogy egyébként mit és hogyan csinált. Például hogyan fordított animációs nyelvre le dolgokat, vagy miként használja az ő saját grafikai stílusát filmben, szóval igen, a Persepolis nagyon jó példa.

Elhangzott a bemutatón, hogy a magyar felnőtt közönség egy kicsit idegenkedik az animációtól. Ez magyar sajátosság? Külföldön nyitottabbak erre?

Voltunk a filmmel Franciaországban, amely ugye animációs és képregény-nagyhatalom, ott azt éreztem, hogy nem kérdés az animáció. De az tény, hogy egy animációs filmbe nézőként belépni komoly feladat, hiszen ahány alkotó, annyiféleképpen néz ki, míg egy élőszereplős film a valóságnak a leképezése, és mind ugyanolyan, csak mondjuk másképp van fényelve. Szóval meg kell tanulnod egy vizuális nyelvrendszert, úgyhogy, ha lehet választani, akkor inkább én is élőszereplős filmet nézek. Ez szerintem nagyon megviseli a nézőt. A másik probléma az, hogy Magyarországon az utóbbi évtizedekben nem nagyon készülnek egész estés animációs filmek. Az elmúlt egy év az egy fantasztikus időszak volt a Műanyag égbolttal és A Kojot négy lelkével, de a nézők sincsenek arra nevelve, hogyha bemennek a moziba, akkor animációs filmtől is kaphatnak tartalmat. Ebben nagyon sokat segítenek bizonyos sorozatok, mint a Rick and Morty, az Archer meg a többiek. De még több, felnőtteknek készülő animációs film is kellene, hiszen ezzel ki lehetne nevelni azt a közönséget, amely erre vevő. Szerintem most a huszonéves nemzedék sokkal jobban fogyaszt egész estés animációs filmeket, mint például a mienk, vagy aminek ez a film elsősorban szól. Valahogy át kell törni ezt a beidegződést, hogyha animációt látnak az emberek, akkor ne gyerektartalomra gondoljanak egyből. Ugye nálunk meg még probléma a film címe is, hogy Kék Pelikan, mert erről valami mesefigurára asszociálnak sokan, pedig kapott egy 16-os karikát. Én egyébként a mai napig nem láttam erre az indoklást, de szerintem a csúnya beszéd meg a szexualitás miatt lehet, bármilyen visszafogott is az utóbbi.

Az animáció mennyire van ráutalva az állami finanszírozásra? Láthattuk, hogy élőszereplős filmből több is készült támogatás nélkül, kvázi fillérekből itthon – említette Reisz Gábort, de más rendezők is így tudtak filmet csinálni. Az animáció működhet függetlenként, vagy túlságosan költségigényes műfaj ehhez?

Ez egy nagyon jó kérdés. Szerintem működhet, de teljesen máshol vannak a határai. Egy egész estés animációs film esetében a Magyarázat mindenre 35 millió forintja nem működik. Az, hogy mi ezt 85 millió forintból megcsináltuk az Inkubátor támogatásból, egyszeri alkalom, és nem csak azért, mert azóta már kivették az animációt az Inkubátor programból. Lehet független animációs filmként gyártani egy ilyet, de ez ma már inkább százmilliós lépték, azaz a többszöröse a 35 milliónak. Vagyis sokkal jobban függ az állami finanszírozástól.

Nemzetközi koprodukcióban sem működhet?

De, egyébként lehetne. Minket az Inkubátor be is zárt ebbe egy kicsit, mert 50 százalék alatt lehet csak behozni külföldi pénzt, és a 85 millió forint 50 százalék alatti összege annyira pici, hogy külföldön is azt mondták, ez egy olyan tétel, amiért nem érdemes belépni. Vannak országok, ahol elég komolyan veszik az animációt. Például Franciaország tényleg egy nagyhatalom. Ott rengeteg ilyen pályázat meg támogatás van, plusz iszonyú erős a regionális filmgyártás, és az animációnak külön vannak inkubátorházai, ahol tudod fejleszteni és gyártani is a filmedet.

Önnek van is esetleg más, hasonló filmterve?

Ami biztos, az az, hogy engem az animált dokumentumfilm érdekel. Én tanítom is az animációt, különösen erre fókuszáltatom a hallgatókat, hogy ez van, és ebben óriási lehetőségeket látok.

A műfajban esetleg még komolyabb vagy fajsúlyosabb témákat is fel lehet dolgozni?

Abszolút! És ebben az országban szerintem halomra van ilyen sztori. Megmondom őszintén, hogy a fikcióhoz képest az élet mindig sokkal dinamikusabb és meglepőbb dolgokat produkál. Fantasztikus, hogy a valóság darabkáiból tudsz filmet készíteni. Ehhez egyébként az animáció nagyon jó segítséget ad. Úgyhogy én azért is csináltam meg ezt a filmet, hogy kinyissam ezt a lehetőséget, hogy mások is hátha kedvet kapnak. Illetve azért is fontos, mert még nincsenek lerakva a sarkkövei. Beszéltünk itt a Persepolisról vagy éppen a Libanoni keringőről, ezek a filmek tök másképpen néznek ki. Most hozzádobjuk még a Kék Pelikant, vagy hozzáadunk magyar animációs rövidfilmeket, amik dokumentumfilmek, akkor láthatod, hogy ezerarcú, és nagyon lehet úgy gondolkodni benne, hogy százszázalékosan a sztorihoz alakítod a film vizuális világát.

Alkotói szabadságot ad, csomó kísérletezési lehetőség van benne. Én továbbra is azt mondom, hogy a dokumentumfilm a társadalom tükre, és azért kell dokumentumfilmeket csinálni, mert ezek azok, amik a lehető legvalósághűbben őriznek meg dolgokat. Ha animációba csomagolod, talán még több ember meg tudja nézni.

Szerintem fogyaszthatóbb ez a sztori így, mint hogy leültetem a Petyust egy könyvespolc elé, és akkor beszéljen, meg valami archívokat rárakunk. Ennél ez egy sokkal kreatívabb forma.

Ha már említette Petyát: nekik segítség volt, hogy anélkül kell szerepelniük a filmben, hogy látszana az arcuk?

Igen. A téma érzékenysége miatt is kapóra jött, de mondjuk pont a Petyus olyan, aki jön velünk a bemutatóra is, és ezt nem mi kértük tőle, ez az ő döntése volt. Volt, aki tényleg csak a hangját adta, és akadt olyan is, aki eljött az interjúra, majd az interjú előtt meggondolta magát, és azt mondta, hogy inkább ő mégse beszél. Mert egyébként fél.

De hát ez az ügy már rég elévült, nem?

De, elévült, mert egy kiszabható büntetéssel egyenértékű az elévülés ideje, és amikor mi ezt elkezdtük csinálni, már akkor lefutott dolog volt. De ezt nem lehet tudni. Én is csináltam húszéves koromban dolgokat, amiket ma már nem is értek, hogy miért, de nem tartom olyan dolognak, ami ciki lenne. Sok ember azt gondolja, hogy amit húszévesen csinál, az gáz, és arról egyébként inkább jobb, ha már nem beszél. Vannak olyan zenészek, akik a húszévesen írt számaikat már nem vállalják. Pedig az ugyanúgy ő volt. Az idő változik, és az ember felülbírál dolgokat, de azt tök felesleges bolygatni, mert már megvolt. Úgyhogy volt, aki emiatt nem akarta, merthogy a családja vagy a rokonai így tudnák meg, hogy mit művelt akkoriban.

A végén ki van írva, hogy kivel mi történt a szereplők közül. Ez a három ember, akik a sztori elindítói voltak, mind külföldre is mentek egy időben, ott tanultak vagy dolgoztak, pedig ez abban a generációban még egyáltalán nem volt olyan mindennapos, mint a mostani fiatalokkal. Véletlen, hogy pont ők voltak azok, akik ennyire utazni akartak, hogy ezt a vonatjegy-hamisítást is kitalálták?

Szerintem nem véletlen. Nyilván azért kezdtek el ezzel foglalkozni, mert az utazás lehetősége őket is izgatta. És első pillanatban egyébként szerintem ők tényleg kizárólag magukra gondoltak. De utána persze nem tudták ezt titokban tartani. Az érdekes, hogy mind a három más-más okból ment külföldre később: az egyiknek a betegsége is indokolta azt, hogy Hollandiában éljen, és a szklerózis multiplexre tényleg jó a fű. A Petyus konkrétan megijedt, hogy lebukik, de amúgy is New Yorkba akart menni, a Laci karaktere pedig a mai napig búvároktató és búvárkodik, úgyhogy neki a tengerhez kellett eljutnia.

Van a filmben egy szereplő, a Bohócnak nevezett francia kalauz, aki kiszúrta a hamis jegyeket. Őt nem próbálták megkeresni valahogy?

Nekifutottunk, de ez azért egy több mint harmincéves sztori. Pedig jó lett volna megtalálni, és megkérdezni azt, hogy miként tudta megállapítani, melyik az igazi, melyik a hamis, amikor emberek írták kézzel. Valamit tényleg tudott, de nem találtuk meg. Viszont a sztori szempontjából nekünk ő egy jó Jolly Joker, és amikor Franciaországban voltunk vetítésen, akkor ettől teljesen készek voltak, hogy pont egy francia, meg pont egy bohóc, ez nagyon tetszett nekik. Illetve, amikor csináltam a filmet, nem is gondoltam arra, hogy ezek az európai városok ilyen nagy számban jelennek meg benne. Ez például a franciáknak nagyon fontos dolog. Sőt, az olaszoknak is, mert tele van olasz városokkal is a film. Valahogy azt éreztem a vetítések során, hogy az, hogy európaiak vagyunk, és ennek a kultúrkörnek a részei, ez nekik sokkal fontosabb dolog, mint egy magyarnak. Ezért is imponál nekik, hogy mi innen erre kíváncsiak voltunk, magunkévá akartuk tenni, addig ezt soha nem éreztem ilyen erősen. Ez megerősített engem ebben az európai öntudatban, és az is látszik, hogy ennek a szabadságért vívott harcunknak tök mindegy, hogy mi a formája, de abszolút értették a motivációját a filmnek. Egyébként sok rétegét nyilván nem, mondjuk, mi az, hogy IBUSZ, de az alap mondanivalója, a szabadság iránti egyetemes vágyunk, az tök jól kódolható. Szerencsére Domestos náluk is van, úgyhogy ezzel nagyon könnyen tudtak azonosulni. Magyarországon persze lényegesen finomabbak ezek az apró dolgok, például hogy az aktatáska tele van májkrémmel, az már itt egy ilyen összekacsintás, ezen röhögnek.

Pedig ez egy nagyon is magyar történetnek tűnik.

Eleinte mi is ezt gondoltuk. Ehhez képest tökre nem így lett szerencsére. Számos külföldi fesztiválon ott volt a film, és majdnem mindegyik dokumentumfilmként hívta meg. Az animációs lába még eddig nem kapott meghívást, de reméljük, az is be fog jönni. Nagyon boldog vagyok, mert nem gondoltam volna, hogy ez máshol is tud működni. Szerintem két oka lehet: az animált dokumentumfilm nagyon ritka forma, főleg Kelet-Európából nem nagyon jöttek még ilyenek. Amit még mondanak róla, hogy a rendszerváltásról született filmek soha nem ilyen hangulatúak, és ezt is mindig megkérdezik, hogy ez miért ilyen pozitív? Mindig el kell mondanom, hogy azért, mert húszévesen nagyon jó volt a kilencvenes években élni, és ezt akartam belerakni, amit mi éreztünk erről. Azt is elmondom mindig, hogy aki ötvenéves volt a rendszerváltás idején, az valószínűleg nem élte meg ennyire jól. Nagyon nagy a generációk közti különbség ezzel kapcsolatban. Ők a létbizonytalanságba kerültek, számunkra meg pont akkor nyílt ki a világ.

A filmben elhangzó zeneszámokat könnyű volt megszerezni?

Ahhoz képest, hogy a film 85 millió forintból készült, hét megvásárolt zene van, azon kívül két zeneszerző dolgozott benne. Én azt nem értem, hogy a magyar filmekben miért nem vesznek meg több magyar zenét? Mert a Kék Pelikannal sikerült olyan megállapodásokat kötnünk, hogy elérhető áron megkaptuk például a Bonanza Banzai Induljon a banzáj című számát. De van benne Sexepil, Kispál, Hiperkarma, Kozsó, Qss, és megvettünk egy Pentatonik-számot, ami pedig egy angol előadó, az volt a legdrágább. Akartunk volna egy korabeli külföldi slágert is, és az se lett volna annyira vészes: egy Beastie Boys-számot vettünk volna meg. Persze nem a Sabotage-t, hanem a második albumukról, a 89-es Paul’s Boutique-ról egy számot. Fel is vettük a kapcsolatot a kiadóval, alulról lett volna 10–15 ezer euró, úgyhogy nem elérhetetlen az sem, de ennek a filmnek ez már nagyon drága lett volna. Jó volt a magyar palettán végigmenni, hogy a ’90-es években mikor, mi jött ki, melyik volt sláger, megvizsgálni annak a szövegét, zeneileg milyen, és akkor így válogatni.

A Bonanza az egyik olyan szám benne, ami, mint zene, nem annyira jön be. A baráti társaságom mondta is, hogy miért raksz ilyen zenét a filmbe. Mire mondtam, hogy hülyék vagytok, ez nem azért került bele, mert nekem tetszik vagy nem tetszik, hanem azért, mert az osztálykiránduláson ezt hallgattuk. Azoknak az embereknek, akik akkor éltek, ez visszahoz egy hangulatot, és egy érzést képvisel.

Így próbáltam az összes számot válogatni, és elvonatkoztatni attól, hogy nekem mennyire tetszik. Oké, a Kozsó sem a kedvencem, de az a szám is olyan, hogy meghallom, és elkezdek tőle bizseregni. Szóval tényleg előjön az a hangulat. A Pál Utcai Fiúk még jó lett volna bele, de ennek a filmnek a tematikájában valahogy nem találta a helyét. A bál című számot próbáltam mindenáron beleszuszakolni, vagy a Követem a fényt címűt, de valahogy azt éreztem, hogy nem oké, így sajnos a végén kiesett.