Szilágyi György író, humorista több évtizedes keresgélés után, az 1960-as években végre hozzájutott a mutatványosok és a cirkuszművészek világával kapcsolatos kisnyomtatvány-gyűjteményének legbecsesebb darabjához, ami nem volt más, mint a Beketow cirkusz egyik korabeli előadásának akkor már különösen ritka belépőjegye. A Központi Antikváriumban bukkant rá. Miután megvásárolta, boldogan rohant a közeli Gourmand presszóba, hogy megmutassa ott ücsörgő barátainak, mások mellett Rodolfónak és Tiszay Andornak. Tiszaynak, aki egyszerre volt színész, író, rendező, újságíró, műfordító, művelődéstörténész és nagyon híres gyűjtő, különösen értékelnie kellett volna a szerzeményt, ám ő annak láttán csak ennyit vetett oda a boldogan mosolygó Szilágyinak: Ez nem a tiéd. Már hogyne lenne az enyém, erősködött Szilágyi, hiszen most vettem, itt a blokk is! Tiszay csak csóválta a fejét, majd higgadt, kimért hangon azt mondta: „Egy időre ugyan magadhoz vetted ezt a jegyet, de azt az antikváriumban is tudják, hogy húsz-harminc év múlva vissza fog kerülni hozzájuk. Mert amikor elpatkolsz, az utódaid visszaviszik… Ez tehát az övék, és az övék is marad.”
Többnyire tényleg ez a gyűjtemények sorsa. Nehéz őket biztos kezekben tudni, a fotográfia területén viszont több ilyen is akad, az egyik éppen a Fortepan fényképgyűjtemény online archívuma, amely Szenczi Mária fényképeit is közzétette. És, hogy a gondolatsor körbe érjen, íme: a fotográfus egyik portréjának éppen Tiszay Andor az alanya. Azt már Szenczi Mária fia, Aradi Péter meséli, hogy családi barátként többször jártak Tiszay lakásában, ami emlékei szerint egy káprázatos múzeum volt. Festmények, szobrok, gyönyörű sétabotok, Dél-Amerika őslakosainak hangszerei, olyan hangfelvételek, amelyeket annak idején a Magyar Rádió kért kölcsön egy-egy műsorhoz, fura, de pompás tárgyak tucatjai, vagy 15 ezer könyv, lehetne sorolni hosszan.
Szenczi Mária 1931-ben született, értelmiségi családban nőtt föl, otthon könyvek sokasága vette körül, művészetpártoló, műgyűjtő édesapja lakásában pedig a könyveken kívül festmények, szobrok, príma műtárgyak sorakoztak. Apja azonban nem csupán távoli és fizetőképes rajongója volt a művészeknek, hanem jó ismerőse, többeknek egyenesen barátja is, ekként a különféle műtermek gyakori látogatója. Fontos szála a történetnek, hogy Szenczi Mária édesapját, Szenczi Sándort a szociáldemokrata vezetők ellen folytatott koncepciós perben államellenes szervezkedés vádjával 15 év börtönbüntetésre ítélték. Ráadásul 1950 júliusának első napjaiban, hajnalban vitték el a rendőrök, családja több mint három évig nem tudott róla semmit, még azt sem, hogy egyáltalán életben van-e. Először 1953-ban érkezett tőle egy levelezőlap a Kozma utcai börtönből, végül 1955-ben a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának kegyelmi határozata értelmében szabadlábra helyezték, egy évvel később pedig a Legfelsőbb Bíróság minden vádpont alól felmentve rehabilitálta.
Az érettségi után Szenczi Mária művészettörténeti tanulmányokról szóló álmai a fenti történettel lényegében szerte is foszlottak. Hogy miképpen lépett be az életébe a fotográfia, arra még a családi legendáriumban sincs válasz. Belépett, betoppant, egyszer csak ott volt. 1949-ben a Magyar Filmgyártó Nemzeti Vállalat Kép- és Riportosztályán lett gyakornok, majd, amikor 1950 elején, szervezeti átalakulás folytán ebből az osztályból létrejött a Magyar Fotó Állami Vállalat, ott folytatta a munkát. 1951–52-ben elvégezte a Képző- és Iparművészeti Gimnázium esti fotótanfolyamát, alighanem a fotográfia iránt végképp erős érdeklődés támadt benne, mert kitűnő tanuló volt, majd fényképész szakmunkásvizsgát tett, szintén kitűnő eredménnyel. Fotóriporterként viszont nem találta a helyét. Habitusától távol állt a versengés, a kiemelt eseményeken gyakori tolakodás; csendes, szemlélődő ember volt. Alighanem maga kérte az áthelyezését a portré részleghez, amit később Fővárosi Fotó Vállalatnak, általánosan ismert nevén Főfotónak hívtak.
Az ötvenes évek végén, alighanem édesapja korábbi ismeretségei révén bensőséges hangulatú felvételeket készített ismert művészek műtermeiben. Saját alkotásaik között/mellett ülnek, állnak, különösebb túlzások, modoros gesztusok nélkül. Mégis: a képeken valamennyi alkotó láthatóan átérezte a fényképezés ünnepélyességét, még a festőköpenyek alatt is öltönyök, nyakkendők, plusz csillogóra suvickolt cipők. Olcsai Kiss Zoltán szobrászművésztől Ruzicskay György festőművészig valamennyi szereplő csupa elegancia, de még Medgyessy Ferenc szobrászművész is feszesre gombolkozva és a svájcisapkát elegánsra igazítva áll/ül a fotómasina elé. Túry Mária festőművész vagánysága is eleganciában oldódik a kamera előtt. Vilt Tibor szobrászművész pedig igazi játszótárs: előbb ő bújik készülő szobra ölébe, később ő fényképezi körülbelül hasonló helyzetben a fotográfust. Végül Gábor Móric festőművész műtermében, egy 1956-os felvételen Szenczi Sándor is felbukkan, naná, hogy laza eleganciával helyezkedik egy patinás fotelbe.
Ez idő tájt, 1956 júliusában Szenczi Mária alapító tagja volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének, ebből következően talán művészként gondolt magára is, bizonyára tudott azonosulni ezzel a megjelöléssel. Tegyük hozzá megint: túlzások és önhittség nélkül, inkább a művészet iránti szeretet vonzhatta oda.
Szenczi Mária Párizsban is főként a művészeket kereste, és mert ott nem volt bejárása a legnagyobbakhoz, hát az utca alkotóira fókuszált. A Montmartre portrérajzolóira, alkalmi festőire.
Ha már portré. Különös sorozatot készített önmagáról. Érdemes megnézni a Fortepan oldalain tükrök segítségével exponált önarcképeit, komolyságba oltott játék a kollekció szinte valamennyi felvétele.
Kár, hogy később felhagyott a portrék készítésével is, és a fotográfia más területén talált feladatot. 1958-tól 1995-ös nyugdíjba vonulásáig a Szépművészeti Múzeumban dolgozott műtárgyfotósként. Gondolhatnánk: múzeumi fotós lett rutinfeladatokkal, különösebb kihívások nélkül. Azért ez messze nem így volt. Könyvekbe, katalógusokba készített a műtárgyakról szakmailag kifogástalan fényképeket, olykor a múzeum művészettörténészével felkeresett gyűjtőket, múzeumokat, eleinte még a kiállítások felépítésének folyamatát és a múzeum ismert vendégeit is megörökítette. Aradi Péter úgy emlékszik, édesanyja a Szépművészeti Múzeumban otthonosan érezte magát, ebben a 37 évben lényegében hasonló környezetben tölthette mindennapjait, mint amilyenben felnőtt: fontos, szép műtárgyak között.
Fiát, Aradi Pétert nem érintette meg a fotográfia csodája, ám az ő lányát, Szenczi Mária unokáját viszont igen. Ő fényképészetet tanul, talán tovább is viszi nagymamája örökségét – ma olykor ő használja a sokat látott és a család által féltve őrzött Rolleiflexet is.
Írta: Trencsényi Zoltán | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/szenczi-maria
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
