Bárcsak minden kurtizánnak ilyen jó dolga lenne a királyi udvarban

Madame du Barry XV. Lajos utolsó szeretője volt. Gyűlölt céltábla a francia udvar egyik fele számára, és igazi példakép a másik felének. Legalulról küzdötte fel magát Versailles-ba: anyja varrónő volt, apja valószínűleg egy szerzetes. A családoknál, ahol anyja dolgozott, a gyerek Jeanne-t is tanítgatták, ennek köszönhette műveltségét, amellyel kitűnt a hasonlóan alacsony sorból származó lányok közül. Kamaszként zárdában nevelkedett, mielőtt anyja újra maga mellé vette volna. Felnőttkorában azonban Jeanne Bécunek egyenes útja vezetett a nyilvánosházba, ahol befolyásos férfiak is látogatták. Az egyikük, Richelieu marsall, annyira megkedvelte, hogy bemutatta Lajos királynak.

Itt ér véget Jeanne Bécu története, és kezdődik el Madame du Barryé.

Melyik történet érdekelte jobban Maïwennt, a Jeanne du Barry – A szerető rendezőjét és főszereplőjét? Mit akarhat megmutatni egy ismert történelmi személyiség életéről a mai francia film egyik sztárja? Mi közünk van most Jeanne du Barryhoz?

Az idei cannes-i fesztiválon bemutatott, most a magyar mozikban is látható Jeanne du Barry – A szerető olyan színvonalasan elkészített, gyönyörű kastélybelsőket és elragadó jelmezeket mutogató film, hogy csak a végén eszmélünk rá, ezekre az alapvető kérdésekre tulajdonképpen nem kaptunk választ. Világos, hogy Maïwenn modern nőként kezeli Jeanne-t, akiről akkor is el lehet mondani, hogy önerőből küzdötte fel magát a csúcsra, ha a sorsa egyengetésében kulcsszerepet vállaló férfiak nélkül nyilvánvalóan nem lett volna esélye a király közelébe kerülni. Jeanne illedelmes volt, amikor arra volt szükség, vagy éppen igyekvő, merész, ragaszkodó, buja. Megannyi arcát tudta mutatni az udvarban, Maïwenn olvasatában viszont mindeközben önazonos maradt. Nyitott, életigenlő személyiség, akinek a hősnői pozíciója és a felé irányuló rendezői és nézői rokonszenv egy pillanatra sem kérdőjeleződik meg.

Pedig Jeanne-t éppenséggel ellenszenvessé is tehetné, ahogyan sorban él a kínálkozó lehetőségekkel. Elfogadja egy francia nemes, Jean-Baptiste du Barry ajánlatát, hogy a stricije legyen, majd elfogadja Richelieu marsall kerítőszerepét, és természetesen XV. Lajos kitüntető figyelmét.

Érthető, hogy akinek esélye nyílik a király ágyába mászni, az kérdés nélkül él is vele. Nemcsak számításból, hanem azért is, mert a 18. század közepén, és különösen az alacsony sorból származó alattvalók számára a király több volt mint ember: inkább aranyfényben ragyogó félisten.

Egy olyan mai történetben azonban, amely Jeanne-t afféle feminista ikonként igyekszik újrafogalmazni, legalábbis kérdésessé válik, hogyan éli meg a hősnő a kiküzdött pozíciókat, és belül milyen árat fizet értük.

Maïwenn azzal kerüli meg, hogy foglalkoznia kelljen ezekkel az izgalmas, de talán kényelmetlen és nehezen megválaszolható kérdésekkel, hogy Jeanne kedves természetére tereli a hangsúlyt. A hősnő szárnyai alá veszi pártfogója és állandó kuncsaftja, Du Barry úr fiát, majd kíváncsian és nyitottan közeledik Lajos király álnok és butuska lányaihoz. Kapcsolata XV. Lajossal jóformán idillinek mondható a filmben: az első perctől szimpatikus neki az amúgy a valóságban nála 33 évvel idősebb uralkodó, és a haláláig szereti őt. Autonómiája leginkább arra korlátozódik, hogy színpompás ruhakölteményekkel kápráztassa el vagy botránykoztassa meg a versailles-i udvart. Amikor Lajos elhatalmasodó betegségével Jeanne udvari privilégiumai is veszélybe kerülnek, megint csak nem saját erejéből marad a felszínen, hanem a királyi unoka, a későbbi XVI. Lajos védi meg őt. Egy olyan mellékszereplő, akinek gyakorlatilag szövege sincsen, csak királyi főhajtásokkal és akaratos toppantásokkal kommunikál.

Jeanne du Barry végletes rászorultsága a nemes urakra, kiszolgáltatottsága az ő múló szeszélyeiknek, teljesen életszerű Maïwenn rendezésében. Az már kevésbé, hogy semmit nem látunk a címszereplő belső küzdelmeiből, egyáltalán a lelki életéből.

Mintha Maïwennt olyannyira elbűvölte volna hősnője sikertörténete, hogy nem akarta lelombozni magát holmi lélektani vizsgálódással, sötétebb érzelmi árnyalatokkal. Jeanne du Barry halálának körülményeiről csak feliratokban tájékoztat a végefőcím előtt: a Kommün évei alatt apródja, a bengáli származású Zamor feljelenti őt, Robespierre-ék pedig pillanatok alatt lecsapják az egykori királyi szerető fejét.

A Jeanne du Barry – A szeretőt nézve úgy érezhetjük, bárcsak sose söpörte volna el az ancien régime-et a koszosok forradalma. Madame du Barry még tudta szeretni az életet, és szerette Lajos királyt, aki fejedelmi szűkszavúsággal ugyan, de maga is éreztette vele, hogy viszontszereti. Maïwenn a megtépázott renoméjú Johnny Deppre bízta XV. Lajos szerepét, aki az utóbbi években nyújtott, ripacs alakításaihoz képest sokkal visszafogottabban játssza a királyt, valódi méltóságot kölcsönözve neki. Már az is öröm, hogy Deppet újra színésznek látjuk, nem bulvárhősnek. Maïwenn magára vállalta a főszerepet, és feltűnő élvezettel, de elsősorban nagyívű gesztusokra hagyatkozva rajzolja meg Jeanne felfelé vezető pályaívét (a lefelé vezető út meg, ahogy mondtuk, nem érdekli).

A rendező-főszereplő hagyományos életrajzi közelítésmódja szabályosabb, kellemesebb filmélményt kínál, mint az ugyanebben a történelmi korszakban játszódó, de modern elemekkel kihívóbban átszőtt Marie Antoinette (a későbbi királynő fiatal vetélytársként tűnik fel a Jeanne du Barryban, előkelő származásával csorbítva a hősnő tekintélyét). Mégis nagyon hiányzik a rendező személyessége.

Ebből a filmből nem derül ki, hogy Maïwenn korábbi filmjei keservesen megélt és kiküzdött női tapasztalatokról szólnak.

A Polisse, Az én szerelmem, vagy akár a legutóbbi, már jóval szelídebb DNA szerzőjét most ne keressük. Eltűnt a magasra tornyozott, rizsporos parókaköltemény alatt.

Jeanne du Barry – A szerető (Jeanne du Barry), 2023, 116 perc. 24.hu: 5,5/10.