Késő este, fáradtan érek haza, beállok a szokásos mozgássérült parkolóhelyre. Jogosan teszem, hiszen pár éve térd- és csípőprotézist kaptam.
Bár a rengeteg kínlódást követően jól vagyok, tudok mozogni, de ha már így alakult, azért élek a rokkantkártya kínálta lehetőséggel. (Noha az extra segítség sokkal inkább rám fért volna az operációkat megelőzően.)
Ráadásul a munkám meglehetősen parkolásigényes, hiszen kerületszerte járok ki a betegeimhez, és bizony élek a törvény adta lehetőséggel, és az általában üres mozgássérült helyekre lavírozom be az autómat.
Mindig szépen leállítom a motort, behúzom a kéziféket, kiveszem a slusszkulcsot, majd a szélvédő mögé helyezem a kártyámat.
Majd’ megütött a guta, hogy lehettem ilyen figyelmetlen.
Néztem a papírt: fizessek be tizenöt naptári napon beül 6750 forintot Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának.
Utalom. Végtére is jogos.
De azért még a rendelés alatt is morgok, és mesélem a kálváriámat az egyik apukának, aki valamikor a hivatalban dolgozott.
Nem érti. „Ha rokkanthelyen álltál, akkor sokkal többnek kéne lennie a büntetésnek, legalább negyvenezernek. Illetve inkább semennyinek, mert ha nem is tetted ki a kártyádat, az ő rendszerükben benne kell legyen a jogosultságod. Hívd fel őket!”
„Már elutaltam az összeget.” „Azért csak hívd őket!”
Hívom. Kicsöng.
Első meglepetés: felveszik.
Második meglepetés: udvariasan meghallgatnak.
Harmadik meglepetés: nem kapok ki, hogy mit, hol és hogyan rontottam el.
Negyedik meglepetés: azt mondja a fiatalember a vonal másik végén, hogy utánanéz az ügynek, és visszahív.
Ötödik meglepetés: másnap tényleg visszahív.
Hatodik meglepetés: azt mondja, ők is hibáztak, és törölték a büntetést.
Hetedik meglepetés: türelmet kér, pár perc múltán ismét hív, és ígéri, hogy visszautalják a pénzt; még egyszer elnézést kér, elköszön.
Ámuldozom: a hivatal emberként és emberségesen kezelt, s bár hibáztam, méltányosan, kedvesen járt el velem.
Napokra boldoggá tett az eset.
Szoktam mondogatni, hogy az élet egyéni sportág, végső soron egyedül vagyunk, egyedül kell boldogulni, egyedül kell megoldani ezt-azt. De azért felettébb jól jön az, amikor nem ártunk, hanem segítünk egymásnak.
Pozitív spirál: ha segítséget kapsz, te magad is türelmesebb, segítőkészebb leszel.
Óbuda az otthonom, a minap a díszpolgára lettem, és hát külön öröm emberséges helyen lenni díszpolgárnak.
Eszembe jut egy huszonéves film, A jövő kezdete Helen Hunt és Kevin Spacey főszereplésével, a sztorija annyi, hogy egy kisfiú kitalálja, jobbá teszi a világot, aminek kézenfekvő módja, hogy jót tesz három emberrel, de mindnél azt szabja feltételül, hogy ők is tegyenek jó másik három-három emberrel.
Csinálhatnánk egy ilyen mozgalmat.
