Párizsról a legtöbbeknek az Eiffel-torony, a művészek tömegei – köztük Ady Endre – által is emlegetett szerelem, illetve a gasztronómia jut eszébe, a Budapestnél alig nagyobb francia főváros utcáin azonban tömegével futhatunk be kevésszer emlegetett, vagy épp sokak által elfeledett történetekbe is: kitűnő példa erre az első látásra leginkább hatvanas évekbeli lakótelepnek tűnő Cité de la Muette, aminek közel ötven éve eltűnt lakótornyait előszeretettel emlegetik a környék első felhőkarcolóiként.
Az olcsón elérhető lakásokat adó állami és magánbefektetői törekvések – az első fecskét a Rothschildok alapítványa indította útjára 1905-ben – közül a leginkább grandiózus álmot az előbbi akarta megvalósítani: Párizstól északkeletre, Drancyban megvásároltak egy jókora mezőgazdasági területet, hogy ott
A sorozatgyártott házak megalkotásában úttörő szerepet vállaló Marcel Lods (1891-1978), illetve állandó tervezőpartnere, Eugène Beaudouin (1898-1983) tervei nyomán született új városrészből persze a szükséges egészségügyi, oktatási, illetve szociális intézmények sem maradtak volna ki: azokat a házaktól nyugatra, egy kétszáz méter hosszú tér mentén akarták elhelyezni.
Az Eiffel-toronytól tizenöt kilométerre fekvő, a kor kertváros-álmait megtestesíteni vágyó lakótelepen 1929-ben meg is kezdődtek az építészekkel rendszeresen együtt gondolkodó Eugène Mopin, az autodidaktaként építésszé vált Jean Prouvé (1901-1984), valamint Le Corbusier későbbi munkatársa, az Oroszországból indult Vladimir Bodiansky (1894–1966) mérnöki zsenijének köszönhetően előregyártott elemekből, könnyen legyártható szerkezetekkel születő, kavicsborítású házak munkálatai, amik egy ideig meglepően gyorsan haladtak:
a nagy gazdasági világválság egyre erősödő hatása, azonban előbb lelassította, a második világháború pedig meg is állította az építkezést, aminek fotói és látványtervei a harmincas évek derekán nemcsak a párizsi Modern Művészetek Múzeumában (Musée d’Art Moderne de Paris), de a New York-i MOMA-ban is bemutatkoztak.
Az első beköltözők nem igazán érthettek egyet a pozitív szakmai visszhanggal, a projekt pedig kisebb zsákutcának bizonyult, hiszen jórészt nem szerényebb körülmények közt élő családok, hanem különböző bűnüldöző szervek tagjai költöztek be. Ők viszont egyrészt drágállták a bérleti díjakat, másrészt pedig
A nevével az itt életre hívni vágyott békés közösségre utaló negyed temploma, sportlétesítményei, az állami hivatalok kirendeltségei, illetve az üzletsor végül sosem készültek el, az iskola azonban már a háború előtti években is fogadta az első diákokat.
1940. június 14-én aztán minden megváltozott: a Harmadik Birodalom ezen a napon átvette az irányítást Párizs felett, az ország pedig két részre szakadt. A déli részen június 17-én került hatalomra a Vichy-kormány, ami nemcsak a köztársaságpártiakat, de a protestánsokat, a zsidókat és a szabadkőműveseket is szívből gyűlölte. A lakosság ebben partnernek bizonyult, így a következő években az ország rendőrségének segítségével 76 ezer zsidót gyűjtöttek össze, majd juttatták őket különböző koncentrációs táborokba.
Ennek a folyamatnak a nem a Vichy irányította területhez tartozó, de mégis annak vezetői által létrehozott telep is létfontosságú lépcsőjévé vált, hiszen a hely nemcsak a főváros tulajdonképpeni szélén feküdt, de könnyen ellenőrizhető zárványnak tűnt, sőt, a közelében két vasútállomásról is elindulhattak a szerelvények, így
Az első négyezer fő 1941 augusztusának utolsó hetében, a francia rendőrség 11. kerületi razziáit követően érkezett a néhány esetben félkész lakásokba, ez a szám később azonban tovább nőtt: a legsűrűbb időszakban végül hétezren tömörültek az eredetileg csak hétszáz emberre méretezett szobákban.
A drancy-i gyűjtőtábor sorsát a francia ellenállás is nyomon követte, a foglyok kiszabadítását célzó akcióikkal azonban összesen végül csak negyvenegy ember életét tudták megmenteni. A fogvatartottak maguk is szervezték persze a saját szökésüket, a hetven ember által három műszakban épített alagutat azonban az őrök még azelőtt felfedezték, hogy elkészült volna.
A drancy-i telepet 1943 július elsejéig papíron a franciák irányították – bár a végső szót számos kérdésben a németek mondták ki – , így a különböző zsidó szervezetek, valamint a Vöröskereszt élelmiszersegélyekkel, illetve szükséges eszközökkel tudta segíteni az év elejéig egy titkos iskolát is működtető lakók túlélését. Másnapra ez teljesen megváltozott, hiszen a vezetést az SS rettegett századosa, a magyar határhoz közeli Nádkútról (ma Deutsch Kaltenbrunn, Ausztria) indult Alois Brunner (1902-2010?) vette át, aki előbb betiltotta a segélyeket, majd csökkentette a fejadagokat, végül pedig az addig szabad vallásgyakorlás lehetőségét is elvette.
A lakók száma a következő hónapokban egyre alacsonyabbá vált, így a szövetségesek Párizsba való bevonulása előtt egy héttel, 1944. augusztus 16-án megnyílt kapuk mögött már csak 1543 rabot találtak a Vöröskereszt helyszínre érkező tagjai, akik a szörnyűségek egyetlen írott bizonyítékával sem találkoztak volna, ha egy rabnak nem sikerül egy hosszú névsort ellopnia a mindent tűzre vető SS-katonák orra elől.
A közeli állomásokról 1941-1944 között induló hatvannégy, főként Auschwitzba tartó vonatszerelvényen a kutatók szerint 63 ezernél is több francia, lengyel, illetve német zsidó utazott. Közülük hatezren még kiskorúak voltak, így a tábor legismertebb lakója, a később az Európai Parlament első női elnökeként is ismert jogász, az abortusz legalizációjáért, illetve a nők jogaiért küzdő Simone Veil (1927-2017), aki az auschwitzi haláltábor mellett a bergen-belseni láger borzalmait is túlélte.
Az éjszakánként a toronyból ugró foglyok kiáltásaitól hangos negyed a felszabadulás után rövid ideig a nácikkal együttműködő franciák börtöneként szolgált, 1948-ra azonban végül helyreállt a rend, és újra családok foglalták el a különböző méretű lakásokat. Ez az időszak azonban rövidesen véget ért, hiszen a házak öregedése, illetve a megfelelő felújítások hiánya miatt a hatvanas években a terület szinte elnéptelenedett, így 1973-ban a teljes telep a francia hadsereg tulajdonába került, ami részben raktárként hasznosította azt.
Nekik jó eséllyel lett volna pénzük a felújításra, némi mérlegelés után azonban a bontás mellett döntöttek, így 1976-ban elindult a tornyok bontása, amit rövidesen a köztes házak követtek.
Végül csak egy U alakú szakasz élte túl a pusztítást, aminek belső kertjében a következő évben egy holokauszt-emlékmű, majd a francia vasúttársaság 1940-ben gyártott, korábban zsidók elhurcolására is használt teherkocsija, végül pedig egy modern múzeum (Roger Diener, 2012) tűnt fel.
A Google utcaképén itt bejárható környék – aminek titkairól egy 2015-ben bemutatott dokumentumfilm is mesél – sötét múltjára a megmaradt épületektől, illetve emlékhelyektől néhány lépésnyire már semmi sem emlékeztet: modern, sőt, sokszor kortárs társasházakat, valamint több sportpályát találunk ott, ahol nyolcvan évvel ezelőtt zsidó családok tízezrei sínylődtek.
