A motiváció legegyszerűbb definíciója szerint annyit tesz: miért?
A motiváció ösztökél egy embert vagy egy karaktert, hogy egy bizonyos módon viselkedjen. Minden tettnek oka van. Sőt, a világon soha semmi nem történik motiváció nélkül.
Íróként állandóan fel kell tenned magadnak a kérdést, miért cselekszik úgy egy ember vagy karakter, ahogyan. Meg kell határoznod, mi a motivációja.
Hogyan lehetséges ez?
Először is gondold át a következőket.
Minden élő karakter osztozik egy bizonyos egyetemességben. Az emberi lények, legyenek bár görögök, rómaiak, németek vagy amerikaiak, lényegében ugyanolyanok. Csak a máztól – a szokásaiktól, az erkölcseiktől vagy a társadalmi beilleszkedésüktől – látszanak egymástól különbözőnek. Alapvető érzelmeik és ösztönzőik, mint az éhség, a félelem, a szeretet, a gyűlölet, az odaadás – egyetemesek. Az egyének különböző intenzitással élik át ezeket. Az érzelmek motivációt szülnek. A motiváció tanulmányozását tehát érdemes a hétköznapi emberekkel kezdeni.
De ki számít hétköznapinak?
A nyilvánvaló válasz az, hogy az, aki úgy néz ki és úgy cselekszik, ahogyan a többség. Ha túl jóképű vagy túl magas, túl alacsony, túl kövér vagy túl sovány, akkor nem átlagos. A hétköznapi ember el tud veszni a tömegben anélkül, hogy figyelmet keltene. Az utcán ránézel a hétköznapi emberekre, és azonnal meg is feledkezel az arcukról, mintha sosem láttad volna őket.
Valójában azok sem hétköznapiak, akik képesek beleolvadni egy tömegbe. Épp ellenkezőleg, valószínűleg nagyon is érzékenyek jellegtelen megjelenésükre. A túlérzékenység pedig a legkevésbé sem szokványos. Alighanem átkozzák a sorsot egyformaságuk miatt, épp úgy, ahogyan egy túl közel álló szemű ember átkozná testi hibáját. Ezekben a jellegtelen alakokban szörnyű alsóbbrendűségi érzés alakulhat ki, amikor észreveszik, hogy mások szinte keresztülnéznek rajtuk. Mindenáron észre akarják vetetni magukat valakivel, valahol, valamikor.
Hogyan kelthetnek figyelmet?
Miért van ez?
A frusztráció és a csalódás gyakorta sarkall nagy tettekre. Ugyanakkor a nagyon jóképűek megelégedetten és örömmel dőlnek hátra, biztosak a megjelenésükben.
Akkor talán ezek a szép emberek a hétköznapiak.
Nem. Ha ez igaz volna, mindig hiányoznának belőlük azok a tulajdonságok, amelyek egy átlagos küllemű embert nagyszerűvé tehetnek.
Nyilvánvalóan butaság azt gondolni, hogy minden vonzó ember szükségszerűen híján van azoknak a tulajdonságoknak, amelyek egy nagyobb törekvés során kimagaslóvá tehetik őket. Bennük is megvannak azok a tulajdonságok, amelyek másokat kiemelkedővé tesznek, mivel azonban különösebb erőfeszítés nélkül is elismerést, dicséretet, sőt, imádatot kapnak, képességük, hogy mentális téren is valami érdemlegeset érjenek el, talán kiaknázatlanul marad. Másfelől viszont, ha egy különösen jóképű ember elgondolkozik, arra juthat, hogy csak a vonzereje és nem az erőfeszítései révén magasodott ki vagy szerzett bármiféle figyelmet.
Következésképpen ezek a jóképű emberek is megsemmisítő erejű kisebbségi komplexust bírnak kialakítani.
Mindazok, akik fel akarják kelteni a figyelmet a tömegben, és azok, akiket ritkán vesznek észre, szeretnének elfeledtetni jóllétük szempontjából nemkívánatosnak gondolt dolgokat.
Ezért észszerű levonni a következtetést, hogy nem léteznek „hétköznapi” emberek.
A motiváció némán húzódik meg minden létező, személyes zaklatottság mögött. A motiváció tehető felelőssé mindenért, ami már megtörtént és még történni fog.
Ha íróként önelemző típus vagy (és remélem, az vagy), általában nyilvánvaló számodra a motivációd. De másokban gyakran nagyon nehéz felismerni. Emiatt a hiánya a legfőbb oka annak, miért buknak meg darabok, történetek és regények.
És mindegyiküknek ennek a három dimenziónak megfelelően kell beszélnie, mozognia, cselekednie és fejlődnie. Azok a karakterek, akik csak a jelent képviselik múlt és jövő nélkül, szalmabábok. Ne felejtsd ezt el. A Jelen a Tegnap gyermeke és a Holnap apja. Amikor hihető karaktereket építünk, ez a három elem elválaszthatatlan.
Minden írónak meg kell értenie ezeket az elemeket, ha tervezetten és nem véletlenszerűen akarnak sikerrel járni a választott területükön.
Igaz, hogy sok egyszeri sikert olyan írók értek el, akik tudatosan nem tudták, miért viselkednek a karaktereik úgy, ahogy. Az oka lehet egyszerűen az, hogy az író olyan emberekre talált, akiket bensőségesen ismert. Ez a szoros közelség a karakterekhez ellátta minden bonyolult működéssel, amire csak az íráshoz szüksége volt. Ismerte őket, tehát a motivációikat is, amik a tetteikre sarkallták őket.
Azonban ezek azok az írók, akiknek a második, harmadik és negyedik regénye, színdarabja és története soha nem teljesíti be az ígéretet, amit első és egyetlen sikerük tett.
Ha lehetséges volna elemezni, kettéhasítani az atomot – márpedig az –, akkor biztosíthatlak, egy jó irodalmi vagy színpadi szöveg útját is fel lehet térképezni még megírás előtt.
A jó írás lehetetlen megalapozott motiváció nélkül.
*
Minden motiváció forrása a személy fizikai felépítése és a környezete. Érzékenységét és brutalitását, hozzáállását önmagához és a világhoz az említett két forrás határozza meg.
Hadd tegyem próbára, hogy ez igaz-e.
Nemrégiben olvastam egy újságcikket arról, hogyan okozta Paul, egy tizenegy éves cipőpucoló fiú akaratlanul is valaki halálát. Szomorú történet.
Paul apja balesetben halt meg. Özvegye három gyerekkel, pénz nélkül maradt magára. Paul úgy gondolta, a cipőpucolással többet kereshet, mint a lótás-futással vagy az újságkihordással, ezért ácsolt egy fadobozt, és kiválasztott egy forgalmas utcasarkot nem messze az otthonától. Azt gondolta, készen áll az üzletre. Készen is állt, de a fiúnak, akinek az utcasarkát ártatlanul kiválasztotta, más, erőszakosabb gondolatai voltak erről.
Ezt a történetet olvastam. A folytatás már a saját képzeletem szüleménye.
A tizenhárom éves Robert Remero halálát feltáró nyomozás majdnem három hétig tartott, de Pault felmentették. Minden kétséget kizáróan megállapították, hogy Robertet egy teherautó ütötte el, amikor Pault üldözte.
Nem sokkal később Paul ismét felbukkant ugyanezen a földalatti-állomáson a cipőtisztító dobozával.
A legjobb hely az édességbolt mellett volt, egy stratégiai ponton, ahol felkelthette egy reménybeli kuncsaft érdeklődését. Ez volt Robert féltve őrzött helye, és a halála után a sorban következő, Chico Marossa, egy sötét hajú, sovány fiú vette át mint a jogos örököse. Szívós volt, és a többiek készséggel elfogadták döntőbírónak a vitáikban. Az egyik nap, amikor Paul megjelent a helyszínen, elfoglalta az édességbolt előtti helyet, naivan azt gondolva, hogy az Robert halálával megüresedett. A járdára tette a cipőtisztító dobozát, és a vörös téglafalnak támaszkodva megállt mögötte, várva a munkát.
Azért tért vissza ugyanoda, ahelyett, hogy máshová ment volna, mert már ismert néhány fiút a környéken, ő legalábbis ezzel magyarázta. A valódi motivációja az volt, hogy ezt a környéket jobban ismerte a többinél. A legrosszabb esetben könnyebben elmenekülhet üldözői elől az ismerős terepen.
Ahogy telt-múlt a nap, a közelben lakó többi fiú csodálkozva megbámulta, majd odébbállt anélkül, hogy egy szót is szólt volna.
A fiúk tekintetében félelem és tisztelet ült, mindkettő erősen akadályozta a barátkozást. Veszélyes, gondolták, és békén hagyták.
Paul nézte a fiúk gyanakvó arcát, és tudta, hogy megint baj lesz. Remegni kezdett belül. Úgy érezte, mintha többmilliónyi hangya mászkálna a testén.
– Cipőpucolást, uram? – kiáltotta, és nem ismert rá a saját fátyolos, rekedt hangjára. – Cipőpucolást? Cipőpucolást, uram? – Senki nem járt épp akkor arra, de ő csak kiabált. Bátorságot mutatott. Azt üzente a fiúknak: „Itt vagyok, és itt is maradok! Akadályozzatok meg, ha tudtok!”
Eszébe jutott az anyja könnyes szeme, amikor reggel elindult, ahogy kérlelte őt, hogy vigyázzon magára. Megígérte, és elsietett, mert félt, hogy elsírja magát. Most is sírás kerülgette. Szerette volna anyja dús keblébe fúrni a fejét, mint oly sokszor korábban. Az anyja szerette őt, és gyengédségében magához szorította. Paul ilyenkor olyan boldogságot érzett, amit egész életére szeretett volna megőrizni.
Akárhányszor erre a különös, anyjához fűződő érzelemre gondolt, szégyenkezett, de az érzésben volt némi bátorság is. Ez sarkallta most arra, hogy kihívást intézzen a fiúkhoz. Egy halk hang azt mondta benne: „Mehetnél máshová is”, de tudta, ha engedelmeskedne, az gyávaság volna. Akkor elárulná az anyja bizalmát.
Paul levegő után kapott, szíve kihagyott egy ütemet, és abban a pillanatban elhatározta, hogy nem fog elszaladni, még ha meg is kell halnia. Ismét dacosan felkiáltott:
– Cipőpucolást, uram? – Aztán egyenesen Chicóra nézett, és megkérdezte: – Akarsz valamit?
Chico legszívesebben betörte volna Paul orrát, de ott volt Robert, a legjobb barátja temetésén. Látta a sárga arcon az örökkévaló békét. Most, ahogy Paulra nézett, émelyegve gondolt arra, hogy ez a vézna semmirekellő volt a barátja halálának okozója. Chico megborzongott, és a félelemtől remegni kezdett a lába. Névtelen rettegés kerítette hatalmába, és válasz nélkül elsétált cipőtisztító dobozával.
Egri Lajos: A kreatív írás művészete
GABO Kiadó, 2022
