Fogalmam sincs, milyen érzés megtudni, hogy gyermeket várok. Idén leszek 30 éves, egyelőre nem tervezek gyereket, de a gondolattal már sokszor eljátszottam, milyen lenne, ha. Általában nem a jó része jutott eszembe, hanem szorongás lepte el az agyamat: vajon jó anyja lehetek én bárkinek is? Ez a rossz érzés tulajdonképpen mindenre kiterjedt, onnantól, hogyan tudok egy boldog, viszonylag jó fej, értelmes, kiegyensúlyozott embert nevelni, azon át, mi van, ha átörökítek sok rosszat neki magamból és a felmenőimből, egészen addig, mi van akkor, ha épp egy annyira rossz időszakom lesz, hogy nem tudok megfelelően törődni vele.
Ahogy idősödöm, egyre inkább érzékelem, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a félelmekkel, csak – ahogy a legtöbb ilyen és ehhez hasonló (mentális) problémáról, bizonytalanságról – a legtöbbünk nem beszél olyan nyíltan. Mert mi van, ha a másik nem érti meg azon kételyünket, hogy nem minden pillanatban tudunk határtalan szeretettel nézni a gyerekünkre (ahogy a szerelmünkre, barátunkra, szüleinkre sem)?
Sokakban ez újabb félelmet és lelkiismeret-furdalást okoz, pedig az érzéseink és gondolataink természetes része az, hogy ilyenek is feltűnnek benne. Addig azonban, amíg nem merünk erről nyíltan beszélni, és ha mégis, megütközést, ítélkezést váltunk ki vele, nem indul el változás,
Sok nőben már a gyereke születése előtt az a cél lebeg, hogy szuper anyának kell lennie, aki nem követi el azokat a hibákat, amiket az ő szülei, és aki mindig jó fej – egyszóval ő a női Superman. Donald Winnicott angol gyermekorvos és pszichoanalitikus több mint negyven évet töltött az anyaság és az anya-gyermek viszony megfigyelésével. Egyik legfontosabb megállapítása szerint nem tökéletesnek, hanem elég jó anyának kell lenni, olyan gondozónak, aki aktívan képes alkalmazkodni kisbabája szükségleteihez, majd idővel fokozatosan csökkenteni képes ezt, persze a gyerek igényeihez mérten. Ez nem azt jelenti, hogy egy anyának ne lehetnének indulatai a gyerekével szemben, de nem azok vezérlik a cselekedeteiben.
Cikkünkben gyerekes és gyerekkel nem rendelkező nőket is megkérdeztünk, milyen félelmeik voltak vagy vannak a gyerekvállalással kapcsolatban. Az interjúalanyok neveit megváltoztattuk.
Úgy tűnik, mintha nem létezne jó szülő
A jelenleg egyetemi tanulmányait folytató és mellette részmunkaidőben dolgozó Léna 24 éves, szeretne gyereket, de nem a közeljövőben. Az anyagi bizonytalanság mellett nagy félelme, hogy nem lenne jó anya.
Több okból kifolyólag sem. Alapvetően félek a szüléstől. Ez a miatt lehet, mert 18 éves koromban volt egy abortuszom. Elég sokáig jártam utána terápiára, ahol arra jutottunk, hogy ez lehet a szorongásom alapja. Szülés után minden együtt riaszt, a megváltozott test és érzelmi világ, a depresszió, és hogy ezek miatt nem fogom tudni kezelni a kialakult helyzetet. Tisztában vagyok azzal, hogy ezek mind olyan félelmek, amiket le tudok győzni, és alapvetően csak rajtam múlik, mégis, ha csak egy filmben is szüléssel kapcsolatos jelenetet látok, nem bírom végig nézni, de most is, ahogy belegondoltam, rosszul érzem magamat.
Léna hozzáteszi, a karrier is fontos számára, és jelenleg úgy érzi, biztos nehéz lenne ezt a gyerekvállalással összeegyeztetni. Szerinte ennek következtében rosszul érezné magát, ami újabb szorongást okoz benne: mi van, ha ezzel saját gyermekének is ártana. Léna azt mondja – bár barátja és anyukája szerint is van még ideje, és mire majd ott tart, megkomolyodik –, attól fél, hogy rossz anya lesz, nem fogja következetesen nevelni a gyerekét, akinek emiatt rossz természete lesz.
Nem beszélve a lehangoló jövőről, ami teljesen bizonytalan, az egész világ félelmetesen alakul. A gyereknek alapvetően nagyobb stabilitásra lenne szüksége, és félek attól, hogy ezt nem fogom tudni megadni neki.
A 21 éves Dóri elmondása szerint rettegett, hogy „szar anya” lesz. Szorongása középpontjában leginkább az állt, hogy olyan lesz a most 11 hónapos gyerekével, mint amilyen vele volt az anyja, mivel sem ő, sem a család többi tagja nem mutatta ki az érzéseit. Éppen ezért sokáig azt remélte, fia lesz, hátha akkor nem ismétlődnek a minták.
Mikor kiderült, hogy lányom lesz, kicsit csalódtam. Féltem, hogy nem tudok jó anya lenni, mivel nem tudom, milyen egy jó anya-lánya kapcsolat. Nem igazán mertem erről beszélni senkivel, hiszen az az elvárás a társadalomban, hogy az anya szeresse a gyermekét, mindegy, mik a körülmények, boldognak kell lenni. A barátommal beszéltem erről, aki azt mondta, érezhetem így magam, de majd úgyis »helyreállnak« az érzéseim.
Dórinak azonban a gyermeke születésével nem múlt el a félelme.
A legnagyobb félelmem még mindig az, hogy valahogyan ki »kell« mutatnom a szeretetemet, ami nagyon nehezen megy. Az én családom sosem mutatta ki, amit érez. Így babusgatni nehezen tudom a gyerekem, a kapcsolódást sem éreztem elsőre, inkább feladatérzet és gyakorlatiasság van bennem, semmint érzelmek.
A 30 éves Anna főleg gyereke születése előtt szorongott azon, mi van, ha rossz anya lesz.
Nálam ez a félelem arra irányult, hogy mi van, ha nem fogom megérteni, miért sír a gyerek, nem fog megnyugodni mellettem, túlságosan kötődni fog hozzám, vagy pont túl kevéssé, mert az apja is sokat van vele már a kezdetektől. Azon is sokat aggódtam, hogy mi van, ha túl engedékeny leszek vagy épp túl szigorú, szóval kicsit mindenen és annak az ellenkezőjén. Aztán bíztam benne, hogy minden egyértelmű lesz, ha megszületik.
Anna attól is tartott, hogy esetleg rossz döntésekbe fog belekényszerülni az első pillanattól, illetve hogy nem tud eléggé kiállni magukért az intézményes keretek között (kórház, bölcsőde, védőnő, orvos).
Egyből szembe találtam magam ezzel, miután a fiam »nem akart megszületni«, és be kellett indítani a szülést. Ez teljesen meglepett, meg hogy végül császárral szültem. Kicsit elbizonytalanított, közben még a szoptatással és hasonlókkal is nagyon nyomasztottak a kórházban. Ezek miatt az elején nagyon izgultam, hogy mi van, ha tényleg szarul csinálom, és máris elbénázok valamit, és azt tök végzetesnek gondoltam volna, hogyha még nem is tudom szoptatni, de aztán szerencsére ez a probléma is megszűnt.
Samu most lesz két és fél éves, Annának jelenleg az az egyik dilemmája, rendben van-e, hogy a kicsi bölcsődébe jár. A szülők nem tudnak más alternatívát kitalálni, Anna szerint muszáj a bölcsőde, mert dolgozniuk kell. A nő sokáig csak gyermeke apjával osztotta meg a szorongásait, aki teljesen megértette ezeket az érzéseket. Azóta Annának lett egy nagyobb, anyukákkal teli társasága, akik hasonlóan gondolkodnak a gyereknevelésről, mint ő.
Ági 21 éves, nincs gyereke, de később sem tudná elképzelni magát anyaként.
Mindig félek a végletes döntésektől, szeretem, ha van menekülő útvonal. Halálra rémiszt az a gondolat, hogy mi lenne, ha útközben jönnék rá, nem vagyok képes egy gyerek felnevelésére. Ha ez kiderül, nem lehet úgy dönteni, hogy akkor mostantól nem leszek az anyja. Illetve lehet, de az mindkettőnkben, főleg benne hatalmas traumát okozna.
Ági hozzáteszi, ahogy sokaknak, neki is gyerekkori rossz minták miatt vannak nehézségei. Bár elmondása szerint szülei intelligens, diplomás emberek, akik ráadásul pedagógiát is tanultak, Ági terápiái során az derült ki, hogy rengeteg dolog nem úgy történt a gyerekkorában, ahogy kellett volna.
Úgy tűnik, mintha nem létezne jó szülő, akárhogy nevelik az embert, gyerekkori traumák árnyékában fog élni. Azt hiszem, én nem tudnám elviselni, ha azt látnám felnőttként a gyerekemen, hogy a rossz nevelésem miatt szorong. Egy barátnőm szerint, ha tudatában vagyok a felelősségnek, és azt elkerülve cselekszem, hogy traumát okozzak, akkor nem örökíteném tovább a rossz mintákat. Szerintem azonban sajnos a legtöbb dolgot tudattalanul teszik a szülők, szinte senki sem bántja a gyermekét szánt szándékkal.
Felszabadítani a múlt terhe alól a jelent és a jövőt
Ördögh Csilla pszichológus, perinatális szaktanácsadó a fent említettekhez hasonló problémákkal találkozik praxisában, melyek két irányban, negatív/traumatikus testemlékekben, valamint negatív/traumatizáló/abuzív kapcsolati tapasztalásokban gyökerezhetnek. Előbbire a rossz szülésélményt hozza fel példaként, mely el tudja téríteni egy nő érzéseit, onnan, hogy akar még gyereket, afelé, hogy nem szeretne többet.
Egy ilyen rossz tapasztalat nagyon mélyen beleivódhat a pszichébe, és átalakíthatja a nő vágyait, mivel a szülés nemcsak érzelmi, lelki-szellemi történés, hanem természetesen testi is. Ha a dolgok rétegzettségét nézzük, akkor ez a legmélyebb, minket befolyásoló szint: a testi tapasztalatunk, hiszen az a zsigereken keresztül ott lesz aztán a testérzeteinkben, mely hatással van az érzelmeinkre és a gondolatainkra.
A szakember szerint más negatív testemlék is okozhatja a gyermekvállalástól való félelmet, például korai abúzus vagy szexuális bántalmazás. Utóbbi akár úgy is problémát okozhat, hogy nem tudatos emlék.
A félelmek másik iránya a kötődési problémákban rejlik. A legközelibb, legmélyebb kapcsolataink emléke is mélyen a pszichébe ágyazódik, és ezekről is kialakítunk egy képet; tapasztalataink alapján egy tudattalan ítéletet hozunk: mennyire jó vagy nem jó a másik emberhez közel lenni. Ha a másik emberhez való totális közelség gondolata félelmet ébreszt bennünk, akkor az a gyermekvállalással kapcsolatban is kialakíthat egy erős félelmet
– mondja Ördögh Csilla.
A pszichológus szerint természetesen kihatással van a születendő gyerek érzelmi világára, kötődésére, ha egy anya a terhessége alatt is ezeket a félelmeket érzi. Az egyik legkézenfekvőbb példaként az abortusztörvényt említi.
Egy híres prágai tanulmány azt mutatta ki, amikor előfordul egy társadalomban, hogy mások szabályozzák, megtartsa-e a vagy elvetetheti egy nő a magzatát a korai várandósság időszakában, abból rengeteg probléma fakadhat a későbbiekben. Az egyik legérdekesebb adat ezzel kapcsolatban, hogy felnőtt korban az anya által megszülni nem kívánt gyerekeknek elhanyagolható százaléka szánta magát gyermekvállalásra. Vagyis annak a tovább örökítődése, hogy valaki nem akar gyereket, megtörténik.
A szakember ugyanakkor rámutat arra, ha a várandós anya részben azt érzi, akarja a gyereket, de a másik része meg nem, ez az érzés akár természetesen is tud illeszkedni az élet komplexitásába. Ez is visszavezethető akár negatív testemlékekre, akár családi és érzelmi kötődési problémákra, vagyis a bizalom kérdésére. Ha az a tapasztalása valakinek, hogy bízni és a természetes/egészséges értelemben vett függő kapcsolatban lenni nem jó, az az ösztönös érzése, hogy nem akar e felé menni, mert veszélyérzetet kelt benne, félelmetesnek éli meg a közelséget.
Ördögh Csilla szerint ezekkel a félelmekkel akár terápiában is lehet dolgozni, és a helyére tenni, mi az, ami a múlthoz tartozik, majd felszabadítani a múlt terhe alól a jelent és a jövőt. Emellett arra is nagy hangsúlyt fektetnek, hogy az ideális és valós énképet jobban összeegyeztessék az illetőben terapeuta segítségével.
De az anya-gyerek kapcsolatnak számos mérföldköve is segíteni tud az anya-gyerek kötődés örömteliségén, kezdve a 20. várandóssági hét körül érzett magzatmozgással, ahogy egy jó szülésélmény is érlelő hatású lehet, valamint a szoptatás is. Van, aki később, a gyerek totyogó korában érzi meg annak az örömét, hogy »anya lett«. Vagyis ezek a kellemetlen élmények, érzések korrigálhatók, és a hangsúly ezen van. Általában az édesanyák nem akarják a nehéz érzéseket, meg akarják menteni ettől a gyermeküket, és sokszor úgy érzik, tehetetlenek a saját érzéseikkel szemben. Mindebből a törekvést érdemes meghallani: nem akarnak ártani a gyermeküknek, jót akarnak neki. A szeretet érzése pedig a gyógyulási folyamattal karöltve tud megérkezni. Hiszen nem az anya személyisége a probléma, hanem a korábbi tapasztalatainak a lenyomatai
– teszi hozzá.
Mekkora a társadalom felelőssége ebben?
Normák mentén tudja a társadalom szabályozni, másrészt törvények mentén segíteni vagy akadályozni a párokat abban, hogy egyáltalán lesz-e gyerekük, vagy milyen minőségben élhető meg a gyerekvállalás folyamata, de a pszichológus szerint a kultúra által is nagyon mélyen átitatott kérdésről van szó.
Személyes szinten a testemlékek és a családi kötődési tapasztalatok, következő szinten pedig a kultúra és a szociális kapcsolatok fontosak abban, mi a norma, és hogy milyen anyasorsok és -minták, valamint apasorsok és -minták vesznek körül minket. Ezt szintén kisgyerekkortól kezdődően szívjuk magunkba számos csatornán keresztül.
A már említett ideális énkép az, ami sokszor ezeket a társadalmi normákat és a lehetetlen elvárásokat tartalmazza. A szakember is hangsúlyozza, hogy nem tökéletesnek kell lenni, az anyává és apává válás amúgy is egy folyamat, sosincs készen. Minél több örömük van a szülőknek ebben a szerepben, annál többet profitálnak belőle. A cél az, hogy a valódi lehetőségekhez közelítsenek, miközben megvan bennük az az érzés, hogy van még hova fejlődni.
Ördögh Csilla szerint a terápia mellett sokat tudnak még segíteni a hasonló élethelyzetben lévő kapcsolatok, baráti társaságok, ahol át lehet beszélni a különböző szorongásokat. Rengeteget számít, hogy rendelkezünk-e ilyen védő közösséggel, ahol látjuk, hogy melyek a szülőség reális pillanatai, amelyekben egyformán bukdácsolunk olykor.
