Állt egy ember a színpadon, aki 1961-ben készítette első kislemezét. Tudják, milyen messze van hatvanegy? A könnyűzenénél maradva: abban az esztendőben nyitott a Budai Ifjúsági Park a Holéczy zenekarral, Ákos Stefivel, Sárosi Katalinnal. Hogy hősünk csapatát – és legkedvesebb dalát, a hajrá Fradit – hozzuk elő, az FTC labdarúgóinak átlagnézőszáma akkoriban 34 077 volt. (Noha az aranyérmet a Vasas nyerte.)
Szóval, állt egy ember a színpadon… Mit állt, énekelt! Az nyolcvanéves korban korántsem könnyű. Kiváltképp nehéz, ha nem egy-két számról, hanem egész koncertnyi dalról van szó. Életműnyit azért nem említenénk, mert nincs az az este, amelybe beleférne csaknem hat évtizednyi pályafutás valamennyi slágere. Pláne nincs, ha az a karrier Koós János-i kiterjedésű, s a dimenzió itt korántsem csupán a hosszúságra vonatkozik.
Koós hajdanán az ezúttal is muzsikáló pénzügyőrzenekarban oboázott, de fényes előadói előmenetele során – miként mondani szokás – minden hangszeren játszott. Pontosan úgy, ahogyan a MOM Kulturális Központban tartott, nyolcvanon túli fellépése alkalmával: a budai műsor folyamán volt konferanszié, komikus, nóta-, operett- és persze táncdalénekes. A fő profilban megint kiragyogott, egyebek közt azzal is, hogy az eredeti hangnemen sehol nem kellett módosítani: nem pusztán tökéletes profizmussal, de szinte lazán kivágott minden hangot.
Mondanám, hogy Chubby Checker volt a Camping tviszt alatt vagy Domenico Modugno a Sír a telefon közben, de minden percben személyesen Koós volt, maga magával meg viszonylag számottevő ideje hódítja a közönséget, ugyebár.
Bizony annak is éppen fél évszázada már, hogy első díjat nyert a Táncdalfesztiválon a Kislány a zongoránál… A dalt a Lovas–Szenes szerzőpáros jegyezte, és a nézőtéren helyet foglaló, az „állj fel, Robikám!” kérésre felemelkedő, majd mélyen meghajló Lovas Róbertet szűnni nem akaró vastapssal köszöntötte a publikum. Kétszer. Mert az 1969-es fesztiválon győztes Nem vagyok teljesen őrült zenéjét is ő írta, Koós pedig a rock and roll felhangzása után megint csak felállásra ösztökélte a komponistát.
Ami volt még: Michel Legrand a hitves Dékány Saroltával, Edith Piaf Réka lányával, Hold ragyog a Dunán a régen hallott és az előadás után Németországba visszautazó – majd Miamibe repülő – Szántó Erzsivel, továbbá Mondjátok meg Máriának, Kapitány, Én, aki nála jártam, Mi, férfiak. Ami nem volt: Szívem egy vándorcigány, Kit érdekel, Annyi ember él a Földön, Tessék, tessék, hölgyek, urak, Akit szeretnek a lányok. Ez a hiátus a hátránya annak, ha valaki az idő tájt fut be, amikor még Colorvox zenés képeslapról is lejátszható – 45-ös fordulatszámon – a Mondd meg, ha kellek, mondd meg, ha nem.
A jelzett polémia fel sem merült a péntek esti lázban égő nézőkben. Sőt, a túlnyomó többség megegyezett abban: a nyitó szám makulátlanul szimbolizálta, anno mennyire jól választott pályát Koós, és milyen jól döntött most mindenki, amiért ismét egybegyűlt a szintén általános ellágyulást keltő Expressz zenekar dalában is megjelenített Janira. S hogy mivel indult a program? Az első – négyszámos – Koós-kislemez slágerével. A címe: Micsoda nagyszerű dolog.
Valahogyan csak el kellett kezdeni.
Hegyi Iván
