Kultúra

On The Spot: Soha nem volt annyi kozmopolita a világban, mint most

László Pál
Jankovics Márton
László PálJankovics Márton

2017. 11. 15. 15:52

Az utcán sokszor úgy tűnik, a politika lemondott az értelmiségről és a fiatalokról – véli Cseke Eszter és S. Takács András. Szerintük az On The Spotnak titokban mindenki örül, mert ritka ma az olyan szellemi termék, amit a barikád mindkét oldalán fogyaszt a közönség. Az új évad a traumafeldolgozásról szól, amelyben társadalmi szinten is elég rosszul állunk. Nem véletlen, hogy több a magyar kötődésű történet, mint eddig. A friss epizódot szerda este 22.25-kor vetítik a Duna TV-n. Interjú.
Korábban a témában:

András, megvan már a KRESZ-vizsgád?

Cs. E.: Jaj, de jó kérdés!

T. A.: Legutóbb Eszter nagynénje tette fel ezt a keresztkérdést, és már akkor is gyomron vágott. Nincs, és ez nagyon kínos. Apám előtt végképp, akitől három hónapja KRESZ-tanfolyamot kaptam a 30. születésnapomra.

Hány napig vagytok még itthon?

T. A.: 25 napig, de a jogsit bárhonnan lehet csinálni, és muszáj is lesz. De köszönöm, ez nagyszerű, hogy már nemcsak a család, hanem a sajtó is ezzel nyaggat, hogy miért nincs meg a KRESZ-vizsgám.

Fotó: 24.hu/ Bielik István

Jó, jó, csak te nyilatkoztad, hogy meg kell csinálnod, amíg itthon vagytok. Egyébként ez a 90 nap, amit most itthon töltötök, segít abban, hogy körülnézzetek, mi történik az országban?

Cs. E.: Sajnos nagyon kevés időnk van rá. Folyamatosan a vágószobában vagyunk, és ez leginkább a barlanglakó életéhez hasonlít. Voltak olyan hetek az elmúlt három hónapban, amikor alaphírekkel sem voltam tisztában, hogy épp mi történik a világban. Tíz darab 52 perces filmet csinálunk, amihez olyan introvertáltnak kell lennünk, amennyire csak tudunk. Furcsa állapot ez, tulajdonképpen sokkal kevésbé vagyunk jelen, mint amikor külföldről tekintünk haza.

T. A.: A traumafeldolgozás mint téma, amiben most nyakig benne vagyunk, eleve nagyon komoly elmélyülést igényel. Egy-egy filmet nagyjából 25 órás nyersanyagból rakunk össze. Egyszer a szarajevói ostrom idejét kell átéreznünk, aztán meg Visky András kolozsvári író-költő életébe, lelkivilágába kell beleásnunk magunkat, akinek lelkész apját az 50-es évek politikai tisztogatása során bebörtönözték, őt pedig anyjával és hat testvérével együtt kitelepítették a román pusztába. Ez sajnos kevés teret hagy arra, hogy itthon is körül tudjunk nézni.

Pedig azt gondolnám, hogy ha már traumafeldolgozásról csináltok sorozatot, akkor a mai Magyarország épp izgalmas eset lehet.

T. A.: Nyilván nem véletlen, hogy az idei évadban három magyar történünk is van. A mi társadalmunk kikerülte a traumafeldolgozással járó munkát, aminek millió oka van, és nem hiszem, hogy ezért bárki kipécézhető vagy hibáztatható lenne.

Cs. E.: Ahogy az is hiányzik, hogy meghalljuk a másik sérelmeit. Hogy ne méricskéljünk folyamatosan, és ne mondjuk azt, hogy az én családom traumája nagyobb, mint a tied, vagy az egyik tragédia nagyobb volt, mint a másik.

András: Egyik filmünk Máté Gábor Kanadában élő magyar orvosról szól. Valamelyik amerikai előadásában szóba hozta, hogy milyen tudatos kegyetlenséggel irtották ki az őslakos indiánok kultúráját és családszerkezetét, mire valaki felpattant, és azt mondta: ez annyira hazafiatlan, hogy hallgatni sem bírja. Majd kirohant és becsapta az ajtót. Pedig ő is szakember volt.

Fotó: 24.hu/ Bielik István

Kaptatok már ti is ilyen kirohanást, hogy hazafiatlanok vagytok?

Cs. E.: Ilyet még nem kaptunk. Miért kaptunk volna?

T. A.: De ha már a kibeszéletlen traumáknál tartunk, az egyik filmünket Indiában forgattuk, itt volt 70 éve a huszadik század legnagyobb népvándorlása. 1947-ben India függetlenedett a Brit Birodalomtól, és kikiáltották Pakisztánt, mire elindult ötmillió muzulmán északra az új hazájuk felé, ötmillió hindu pedig délre. Közben egymillió embert meggyilkoltak. Ez a történet Európában szinte ismeretlen, pedig a britek hagyták maguk mögött ezt a káoszt. A nyolcvanvalahány éves főszereplőnk most adta élete első interjúját erről. A szülei családi öngyilkosságot követtek el annak idején, mert nem akarták, hogy a lányaikhoz hozzáférjenek a falujuk felé közelítő harcosok. Kimentek a hídra, bedobták a 13 hónapos babájukat a folyóba, nagyobb lányuknak azt mondták, hogy „találkozunk a következő életünkben”, lelökték, majd ők is ugrottak. A főszereplőnk csodával határos módon túlélte… Mindenki ismerte ezt a történetet a családban, generációk nőttek fel rajta, de újságíróval még nem találkozott, akinek elmesélhette volna. Szóval nemcsak nálunk vagy Amerikában, az indiai társadalomban is rengeteg a kibeszéletlen történet.

A forgatás során jutottatok magatokban valamilyen személyes megoldásra az ügyben, hogy miért nem tudjuk feldolgozni a traumáinkat?

Cs. E.: Máté Gábornak van egy remek gondolata, amit sajátunkká tettünk: szerinte két embernek nem lesz komoly dolga egymással, ha nincs ugyanolyan mértékű feldolgozatlan trauma mindkét oldalon. Ettől még az egyik lehet aktívabb, a másik passzívabb, de az biztos, hogy valami közös megoldandó ügyük van a párkapcsolatban, ami összekapcsolja őket.

Vagy segítünk ezt feldolgozni a másiknak, vagy előbb-utóbb tönkretesszük egymást.

Egy anód és katód, világos. Megfejtettétek, nektek mi lehet ez?

Cs. E.: Elkezdtünk foglalkozni vele, de ez egy nagyon összetett folyamat, mélyen visszanyúlik a gyerekkorba. Saját példát nem mondok, mert még nagyon az elején járunk, de Máté Gábor nagyon fontos következtetésekre jutott a 45 éves házassága során. Őt kiskorában, a vészkorszak idején egyedül hagyta az anyja egy hónapra, hogy megmentse az életét. Tudta, hogy a csecsemő nem élné túl az embertelen állapotokat, ezért odaadta egy keresztény nőnek. A kisbaba – természetesen – mégis úgy élte meg, hogy elárulták és vége a világnak. Teljesen mindegy, milyen oka volt erre az anyjának. Még 30 év múlva, képzett szakemberként sem tudott túllépni ezen a traumán.

T. A.: Van egy híres kísérlet, ami szépen megvilágítja ezt a jelenséget. Angliában a 40-es évektől kezdve divat volt, hogy ha a gyerek kórházba került, a szülőket lebeszélték a látogatásról… Ennek kapcsán indították a strange situation nevű kísérletet, ami a következőből állt: anyuka először magára hagyja egy idegennel az egy-másfél éves gyerekét, majd később visszatér hozzá. A reakciók alapján kiderült, hogy háromféle gyerek van. Az egyik, aki erősen kötődik, odarohan anyukához, és megnyugszik. A másik, aki odamegy anyukához, de nem nyugszik meg. És a harmadik, aki már oda se megy. Amikor Gábor hallott erről a kutatásról, megkérdezte az anyját, ő hogyan viselkedett, amikor újra találkoztak. Az édesanyja azt mondta, hogy napokig úgy nézett rá, mint egy idegenre.

Cs. E.: Ez a hónapos távollét akkora trauma volt a számára, hogy évtizedekkel később, amikor a feleségével konfliktusba keveredtek, ő hirtelen megint úgy viselkedett vele, mint egy vadidegennel.

T. A.: Most már elég régóta folynak a strange situation kísérletek, és a gyerekek kötődése alapján pontosan meg tudják mondani, milyen eredményeik lesznek az iskolában és hogyan viselkednek majd a párkapcsolataikban. Ez azért elég rémisztő.

Ha egyéni szinten ennyire determinálnak minket a traumáink, akkor társadalmi szinten nyilván még kilátástalanabb a helyzet. Egy-két generációváltás ezt önmagában nem oldja meg.

Fotó: 24.hu/ Bielik István

Cs. E.: Nem, de az biztos, hogy minden az egyénnél kezdődik. Fontos, hogy a generációk kommunikáljanak egymással, akárcsak a különböző családok.

T. A.: Az előző évad a születésről szólt. Bemutattunk egy amerikai bábát, aki Balin él, és katasztrófa sújtotta területekre és háborús övezetekbe jár egy mobil klinikával, mert azt gondolja: egy ilyen össznépi trauma után csak úgy tud helyreállni a társadalom, ha a születés pillanatát béke és háborítatlanság veszi körül. Mert ebből alakulnak ki a kötődő kapcsolatok, és a békeszerető felnőttek. Ha csak száz baba születik meg így, szerinte már annak is lehet társadalmi hatása.

De ha a társadalom egésze nem így él, és a társadalomnak küldött üzenetek sem ilyenek, akkor mit számít az a száz baba?

T. A.: Rengeteget. Pont ez a hihetetlen, hogy mennyit számítanak ezek a részletek. Ha én lemegyek a Bartók Béla úti pékhez, aki jó minőségű búzából, odafigyeléssel és törődéssel süti a kenyeret, akkor én egy fantasztikus országban élek abban a pillanatban, amikor beleharapok abba a kenyérbe.

Aztán kilépsz a pékségből, és meglátsz egy Soros-plakátot. Akkor mit gondolsz?

T. A.: Ne már! Magyarország jobb hely, mint ahogy néha az utcán sétálva érzékelni. És amikor bekapcsolod az On The Spotot, akkor nagyon reméljük, hogy egy órára Magyarország neked egy jobb hely. Ha sok ilyen pék, orvos, eladó, tanár van, akkor jobb hely lesz. Ez így függ össze. Az egy következő beszélgetés, hogy ebbe hogyan pancsol bele a politika.

Tök jó dolog, amit mondasz, csak mindezt nem tudod kiszakítani a környezetből, amiben megjelenik. Mert abban a pillanatban, hogy lement az On The Spot vége főcíme, jön az egyperces híradó, utána meg három darab Soros-hirdetés.

T. A.: Messzebbről indulnék, aztán térjünk vissza erre.

Az utcán sokszor úgy tűnik, hogy a politika lemondott a fiatalokról, az értelmiségről. A fiatal értelmiség egy jó része meg lemondott a politikáról.

Tudod, mikor vagyok a legboldogabb? Amikor elmélyülünk a témáinkban, forgatunk, és nincs is időm felmenni a netre megnézni a híreket.

De megteheted ezt hatással és felülettel rendelkező fiatal értelmiségiként?

Fotó: 24.hu/ Bielik István

Cs. E.: Ez nem azt jelenti, hogy homokba dugod a fejed. Megteheted például azt, hogy a traumafeldolgozásról forgatsz dokumentumfilmeket. Privátban pedig azt teheted, hogy ha szerinted szar a közeg, akkor megpróbálsz a saját kis közösségeiden keresztül javítani rajta. Én személy szerint nem tudok most más receptet az életre, mint figyelni a körülöttünk levőkre, és próbálni az empátia érzését kicsit felébreszteni az emberekben.

T. A.: A politikai plakátok kommunikációs szintjén pedig teljesen mindegy, hogy mit csinálsz az értelmiségi felületeden.

Ezzel tulajdonképpen azt állítod, hogy az egy óra, amit az On the Spottal csináltok, teljesen felesleges.

T. A.: Éppen ellenkezőleg! Magyarországon borzasztó kevés szellemi termék van, amit politikai oldaltól függetlenül fogyaszt a közönség. Minket azért nem próbál senki a barikád valamelyik oldalára szorítani, mert ennek titokban mindenki örül. Ebben az egy órában mindkét oldal gondolkodhat a saját traumáiról, vagy akár a másikéiról. Ennek lehet valami hatása. De az engem sehova sem vezet, hogy a Soros-plakátról beszélgetünk. Nincs benne intellektuális kérdés.

Merthogy?

T. A.: Mert milyen színvonalon megy ez a kommunikáció?

Olyan színvonalon, amilyen színvonalon az ország működik jelen pillanatban.

T. A.: Meglátom ezeket a plakátokat, és kiürül a fejem.

Neked. A kis faluban elő emberek viszont megijednek a szomszédjuktól is.

T. A.: De én mit csináljak ezzel?

Azt várod, hogy az On the Spotot is vigyük le arra a szintre, amit a politika belő mint kommunikációs színvonalat? Én nem akarok ebből a kottából játszani, szerintem óriási hiba volna.

Cs. E.: Ti írtok egy olyan cikket, mi csinálunk egy olyan filmet, amiről azt gondoljuk, hogy szélesíti a látókört. Ha el tudja képzelni a néző, hogy lehet itt máshogyan beszélni, érezni, élni, máris elindult egyfajta változás. Muszáj ebben hinnünk, különben az egésznek nincs értelme.

Fotó: 24.hu/ Bielik István

T. A.: Amikor állok a villamoson babakocsival, odatolja hozzám egy anyuka az övét, és azt mondja: csak szeretném bemutatni a gyerekemet, mert miattatok az, aki, – elég hihetetlen élmény. Kiderült, hogy a mexikói baba után nevezték el, akit a filmünkben látott megszületni. Ugyanezen rész után jött egy levél, amiben egy másik anyuka leírta, hogy annyira traumatikus élmény volt az első két szülése, hogy nem akart több gyereket. De megnézte ezt a filmet, és azt álmodta, hogy terhes, most pedig a férjével arról beszélgetnek, vállaljanak-e még egy gyereket. Nemrég pedig egy pszichoterapeuta írt, hogy meddő nő járt hozzá terápiára, és ennek részeként megnézette vele a Kilenc hónap a Föld körül néhány epizódját. A levél vége az volt, hogy a nő azóta három hónapos terhes, amit nyilván nem a sorozat számlájára írunk. De hatalmas dolog, hogy egy terapeutának eszébe jut, hogy ezek a filmek segíthetnek egy élet megfoganásában. Ezen a szinten van értelme dolgoznunk, az ilyen történetek mozgatnak minket.

Cs. E.: Nyilván ehhez kellett egy ennyire személyes téma, amit mindenki zsigerileg átérez.

Tartja magát a közhely, hogy a magyar olvasókat nem annyira érdekli, mi van a világban, inkább az itthoni eseményekre vagyunk kíváncsiak. Ti érzékeltek ilyen különbséget egy távoli, egzotikus téma és egy magyar kötődésű sztori között?

Cs. E.: Ez most fog megmérettetni, mert kevés magyar vonatkozású témánk volt eddig. Régebben az egzotikumok mentek nagyon, mondjuk a francia idegenlégiós epizód, ami azóta is nagyon pörög a neten. Ezzel szemben kifejezetten rosszul teljesített az a komoly gázai történetet bemutató rész, amiért aztán az Arany Nimfát kaptuk. Nem mi fogjuk megnyerni a nézettségi versenyt, de nem is ez a cél.

T. A.: Ez a műsor nem lehetne az ami, ha a nézettségében le kellene nyomnia az éppen aktuális Győzike show-t. A klasszikus adatok nem is árulnak el mindent az átalakuló médiában. Már látjuk a netes számokat is, és a nézők egyharmada ott nézi az adást.

Mit szól ehhez az MTVA? Kifizet egy rakás közpénzt, és erre bárki megnézheti az interneten?

Cs. E.: Egy köztévé ennek csak örülhet! Ez a jövő, a tévéknek választ kell találniuk a kihívásra, különben beleragadnak egy idejétmúlt, huszadik századi kérdésfelvetésbe. Így a tévé már másnap fel is tölti az adást a netre. A klasszikus tévés programigazgató húsz év múlva éppolyan idejétmúlt foglalkozás lesz, mint az írógépszerelő manapság.

T. A.: És ezzel vissza is kanyarodtunk a korábbi kérdéshez. A mi műfajunkban – évi 8-10 dokumentumfilmet gyárt a cégünk, nem pedig napi műsorvezetők vagyunk – már most is idejétmúlt kérdés, hogy egy műsorkészítő felelősséggel tartozik-e a csatornákért, ahol a filmjeit vetítik.

Ráadásul van olyan munkánk, ami több mint száz országban ment, így természetesen csak a saját produktumunkért és integritásunkért felelhetünk.

Fotó: 24.hu/ Bielik István

Például amikor a National Geographicnek pitcheltünk egy filmtervet, kíváncsiságból megnéztük a tulajdonosi hálót, és a tetején a Fox News tulajdonosa, Rupert Murdoch állt, akinek az angliai lehallgatási botránya durvább volt, mint bármi a hazai médiában az elmúlt húsz évben. Arról sincs fogalmam, hogy például a kedvenc amerikai sorozataim melyik csatorna megbízásából készülnek. A Netflixen is épp az a lényeg, hogy te válaszd ki, mit akarsz nézni, és nem az érdekel, milyen koprodukcióban készült vagy hol vetítették először a világban.

A sok utazás mellett mennyit vagytok itthon egy évben?

T. A.: Körülbelül hat hónapot.

És hova fog járni a gyerek oviba? Egyszer meg kell állapodni.

Cs. E.: Egy budapesti oviba fogjuk beíratni, és majd nyaranta forgatunk. Sokáig nem tudtuk eldönteni, hogy hol akarunk élni, de Budapest egyre inkább felértékelődött. Ez az otthonunk.

Ha itt, akkor bejön még egy fontos szempont: hova íratod majd iskolába?

Cs. E.: Ez még odébb van, de vannak opciók. Andris például alapítványi iskolába járt, én meg államiba. Szoktunk is viccelődni, hogy mennyire ellentétes élményeink vannak erről az időszakról.

Én gyűlöltem az oktatási rendszert, alig vártam, hogy kiszakadjak belőle, még érettségi tablónk sincs.

Andris pedig a suliban nyílt ki, ott érezte magát legjobban.

T. A.: Ma már ez a kérdés sem olyan drámaian vetődik fel, mint régen, mondjuk Eszter dédapjánál, aki egy erdélyi faluból Philadelphiába költözött, és soha többé nem látta a családját. Szerencsére nem kell meghoznunk ilyen végérvényes döntéseket: itthonról is rengetegen ingáznak anélkül, hogy elhagynák a hazájukat, soha nem volt annyi kozmopolita a világban, mint most. Ez a nagyon kevés biztató folyamatok egyike a világban. Ezért a „Hol fogunk élni?”-típusú kérdést a mi szakmánkban szintén egy huszadik századi felvetésnek érzem.

Az On The Spot – Az ellenség gyermekei legfrissebb epizódja Visky András erdélyi drámaíró életét mutatja be, és szerda este 22.25-kor vetítik a Duna TV-n.

vissza a címlapra

Kommentek

Nyíregyháza, 2016. december 27.
Vásárlók egy telekommunikációs üzletben a karácsony utáni leárazás idején Nyíregyháza egyik bevásárlóközpontjában 2016. december 27-én. Az ünnep után megkezdődött az üzletekben a hagyományos év végi leértékelés.
MTI Fotó: Balázs Attila
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.