A Fargo és a Twin Peaks újragondolása megint divatba hozta azokat a nyugodt, északi kisvárosokat, ahol elvileg csak az unalmas hétköznapoknak kellene csordogálnia, ám egyszer csak történik valami, amitől elszabadul a pokol. A Sky Atlantic thriller sorozata, A bosszú csillaga is ezt a trendet lovagolja meg, csak ezúttal nem az Egyesült Államokban járunk, hanem egy festői, kanadai kisváros megszokott idilljét söpri el az erőszakcunami.
A képzeletbeli Little Big Bearbe új rendőrfőnök érkezik Londonból, aki új életet próbál kezdeni családjával a monumentális hegyek között. Azonban nem ő az egyetlen idegen jövevény: egy olajfinomító is épül a közelben, ami miatt vendégmunkások egész hada lepi el a települést. A vállalat érkezése feszültséget szül, és hamar be is következik az első tragédia.
Az első rész ugyan kissé kapkodva, de még egész meggyőzően fekteti le az alapokat, azonban hamar kiderül, hogy se határozott iránya, se kiforrott stílusa nincs a sorozatnak. A dramaturgiai csapongás és tétovázás márpedig csak akkor nem zavaró, ha az egyedi atmoszféra vagy az izgalmas karakterek kitöltik a feszes cselekmény után maradó űrt. Itt azonban sem a Twin Peaks féktelen szürrealizmusára, sem a Fargo coeni abszurdjára nem számíthatunk, így hamar előtérbe nyomulnak a sztori egyenetlenségei, a gagyi megoldások, na meg az elkoptatott klisék, amelyek újra és újra visszarántják a sorozatot a középszerűségbe.
És messze nemcsak a „kiégett ex-alkoholista rendőr”, és a „gonosz, ármánykodó olajvállalat” kliséiről van szó, mert ezektől még bőven működhetne az egész: sajnos a kiélezettnek szánt suspense jelenetek is ezerszer látott thriller-közhelyekből épülnek föl.
Vagy amikor a menekülő szereplőt felveszi egy autó az éjszakai országúton, és persze épp az ül benne, aki elől futnia kéne? Az ilyen megoldások nem az izgalmas, inkább az idegesítő tartományban mozognak.
Mindez azért nagy kár, mert Tim Roth zseniálisan hozza a démonaival küzdő rendőr karakterét. Az igazságtalan küzdelmet elég hamar elbukja, és innentől elképesztő lendülettel indul meg a züllés útján. A régóta Amerikában élő brit színész láthatóan felszabadult attól, hogy újra londoni akcentusával beszélhet, ennek örömére alaposan ki is káromkodja magát, mert dermesztő gyorsasággal képes váltani az érzékeny apuka és a brutális állat között. Szinte érthetetlen, hogy a régi harcostárson, Tarantinón kívül szinte teljesen mellőzi őt Hollywood az utóbbi évtizedben. Nagyon megnéznék őt végre már egy karcosabb nagyjátékfilm főszerepében.
Hozzá fűződnek A bosszú csillaga legerősebb jelenetei, de sajnos ott van még a többi karakter is, akik közül többen teljesen elrajzoltak.
Nála egy fokkal életszerűbbek a brit gengszterek, akiket a puszta bosszúvágy hoz egészen a Sziklás-hegységig, de még ők is parodisztikus hatást keltenek néha. Mindez sehogy sem jön össze azzal a pszichológiai realizmussal, amellyel a főhős családi drámáját próbálja ábrázolni a sorozat. Mintha két külön filmből terelték volna össze a karaktereket, akik nem is igazán tudnak mit kezdeni egymással. Hiába bontja le egy jelenetben jó és rossz túl merev szembeállítását, ha pár perccel később a nagybetűs Gonosz szótári illusztrációja sétál be a képbe. Árnyalt karakterek híján nem is tudnak a mellékszereplők igazán kiteljesedni, még a Mad Menből ismert Christina Hendricks is szappanoperásan túlzó arckifejezésekkel érzékelteti, hogy épp nagy morális vívódásról van szó.
Pedig a forgatókönyvet jegyző Rowan Joffe Az amerikaival már bizonyította, hogy képes egységes hangulatú bűnügyi sztorit írni, amely a szokásoson túl ad valami pluszt a nézőnek. Ez most nem jött össze, kicsit olyan érzés, A bosszú csillaga megreked a minden este a tévében látható tucatkrimik és az ambiciózusabb, minőségi sorozatok közti szürkezónában. Mintha az alkotók nem tudták volna eldönteni, melyik irányba mozduljanak el. Idejük lesz még rá, ugyanis máris berendelték tőlük a második évadot.
Borítókép: Sky Atlantic
