Az első dugásuk jutott a férj eszébe

Zsivotzky rettenetesen félt, bár ő sem tudta, hogy mitől. Arra gondolt, hogy egy ilyen nyeszlett alakot bármikor puszta kézzel meg tudna ölni, de ha eszébe jutott az az ijesztő, papírszerű bőr és a csontokra aszalódott inakká korcsosult izomzat, rettegés fogta el.

Óvatosan, lassan, minden lépésnél majdnem meggondolva magát indult a folyosó végén eltűnő kórosan sovány alak után.

Azonnal érezni kezdte a torkát, a torkában azt a félrenyelt almahéj által kivágott tasakot, a zenkert. Így hívták az orvosai, cenkernek ejtették, így nevezte ő is, amíg volt türelme foglalkozni vele. Végül feladta, beletörődött, hogy ez a nyomás a torkában sosem fog elmúlni. Soha többé nem ment orvoshoz. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy lenne a nyelőcsövében egy kis tasak, az izmok, a nyelőcső falának deformált része, ahova időről-időre beszorul valami, és azt az érzetet kelti, hogy el van akadva az étel a torkában.

Talán a harmadik vagy negyedik megalázó vizsgálat után mondta ki magának, hogy soha többé.

Hogy nem érdekli, mi van a torkában, nem érdeklik a húsfalon kialakult zsebecskék, nem érdekli ezzel kapcsolatban semmi.

A válása után nyomtalanul tűnt el minden panasza, egészen az utóbbi hónapokig, amíg a temetés híre nem jött, nem érezte ezt a furcsa, fojtó fájdalmat a nyelőcsövében.

Nem lesz a torkomban cenker, mert én így akarom. Ezt mondogatta magának sokáig, sós vizet fecskendezett a szájába naponta többször, és ha érezni kezdte a szorítást, mindig egy lédús citromszeletre gondolt.

De csak a válás szüntette meg véglegesen. Akkor elmúlt minden panasza, kiszabadult, mintha felköhögte volna a magzatvizet. Amikor aláírta a papírokat az ügyvéd előtt, akkor.

Idegenek vették körbe, csak így tudott rá emlékezni. A felesége, akit alig ismert már ekkor, az ügyvéd, az apósa, aki a tollat nyújtotta. Valami pénzről volt szó. Zsivotzky ránézett Emmára.

Emma lesütötte a szemét. Zsivotzky tudta persze, hogy miért. Mert fogalma sem volt, hogy mi történik. Emma csak arra várt, hogy a dolog oldódjon meg magától, neki ne kelljen már semmit tennie, hogy utána minél hamarabb találjon valakit, aki mellette neki nem lesz semmi gondja, csak az, hogy sorban szülje a kölyköket.

Előző éjszaka még együtt aludtak.

Emmának feszesek voltak a mellei, mint tíz évvel azelőtt, amikor kamaszkorukban megismerkedtek. Zsivotzky, ha csak meglátta Emmát, mindig izgalomba jött, türelmetlenül szeretkezni akart, bár Emmának ez a dolog sosem jelentett semmit. Éveken át  feküdt mellette kiéhezve. De Emma valami mást akart. Magabiztos, magas, enyhén túlsúlyos férfit szeretett volna maga mellé, aki hasonlít az apjához és megoldja az életét.

Az első dugásuk jutott az eszébe. Az a mára inkább kellemetlen emlékű, idegesítően ártatlan, zavart, kamasz matatás. A bíbelődés az óvszerrel, és hogy Zsivotzkynek zavarában alig állt fel rendesen.

Emma fájdalmasan sziszegett, de közben húzta őt magába, és az egész pár perc alatt véget ért. Aztán persze két napig ki sem mozdultak az ágyból.

Nem figyelt a hivatalos pózban ücsörgő ügyvédre, nem figyelt a várakozó apósra, aki minden megoldott Emma helyett. Csak Emmát figyelte, aki lesütötte a szemét és a cipőjét nézte. Vacak, vidékies sportcipő volt rajta, lila fűzővel, emblémával.

Zsivotzky arra gondolt, hogy még ez a szánalmas ruhadarab is milyen rettenetesen szépen mutat rajta, hogy még ez az ostoba cipő is milyen szép a lábán.

Egy darabig még figyelte a lesütött szemű Emmát. Aztán önkéntelenül elmosolyodott, átvette a tollat, aláírt.

A többire már alig emlékezett, nyomtatózaj, papírzörgés, csak el akart menni és egyedül akart lenni. Továbbra is kisimult arccal, enyhén mosolyogva nézett, hogy legalább az ügyvédnek ne legyen kínos. Zavart téblábolás következett, de Zsivotzky magabiztosan, határozott lépésekkel ment ki a teremből. Bántóan sütött az arcába a napfény. Zavarták a boldogan mászkáló emberek a tóparti üdülővárosban. A színes matracokat és úszóruhákat áruló standok, olajszagot árasztó bódék a partra vezető soron.

A magabiztosan, izmosan, divatosan öltözött helyi fiúk beszélgetése a jelentéktelen ostobaságokról kávézók teraszán. De nem bosszantotta fel, ürességet érzett, ernyedt szomorúságot.

Korán reggel volt, mégis a vasútállomás restijébe érve sört rendelt és rövidet. Az utóbbit gondolkodás nélkül lehúzta, majd, bár már több éve nem dohányzott, cigarettát vett és rágyújtott.

Arra számított, hogy megköhögteti a dohány, hogy szédülni kezd, de olyan éteri üresség fogta el, amiben semminek nem volt semmilyen tétje. Nem gondolt a torokgombócra sem, a szívverésére sem.

Akkor egy pillanat alatt hosszú-hosszú időre minden félelme elmúlt.

Az utóbbi hetekben jött elő újra ez a tünet, mióta a temetést szervezték.

Matt, tojásfehér levél várta a postaládájában, rajta cirádás betűkkel kiírva a temetés szó. Bordás papírlap, hogy antiknak tűnjön, mintha mártották volna a papírpépet. A városról amúgy semmit nem lehetett tudni. Semmiről nem volt híres, a térképek is alig jegyezték, kicsike pöttyként jelölték a magasságtól mélybarna hegyek között. Amikor meglátta a levelet, elszorult a torka. Azonnal rá kellett gyújtania, futva ment ki cigarettát venni. Csak arra tudott gondolni, hogy semmi kedve az egészhez.

Ezekre gondolt, miközben beért a vagon végéhez.

Még látta, ahogy a vékony srác a következő vagon legvégén eltűnik. Levegőt vett és követte.

Sárgán világított a vonatfolyosó, sötétek voltak a kupék, mindenki aludt. A feléig sem ért el, amikor billent egyet a szerelvény, kanyarodtak egy töltésen, egy pillanatig úgy érezte, mindjárt felborul a vonat, de persze nem történt ilyesmi. Bal kezével nekitámaszkodott a folyosó falának. Megállt, győzködte magát, hogy nem is lényeges a dolog, csak egy szaros ismeretlen alak, miért is érdekelné. Tanácstalanul toporgott egy ideig. A mellett lévő kupéban aludt az egyik utas, meg-megbillent a feje álmában, néha kinyitotta résnyire a szemét, majd azonnal vissza is hunyta.

Tanácstalanságában cigarettára gyújtott, teátrálisan, férfiasan, hogy önbizalmat nyerjen, kicsit összehúzta a szemét, amikor az első slukkot leszívta, a cigarettát a tenyere felőli oldalra fordította.

Hosszan, látványosan fújta ki a füstöt az orrán át, gomolygott a dohány körülötte. Megindult. A folyosó végén ritmikusan lengett az átjáró ajtaja. A következő vagon volt az a bizonyos, ahonnan legutóbb elmenekült. Óvatosan közelítette meg. Az átjárónál megállt, szívta a cigarettát. Végül belenyomta a vonat falába, szanaszét repültek a parázsdarabok a huzatban, de nem törődött vele.

Képtelen volt továbbmenni, rettegett, hogy a furcsa fekete szemű lány vár rá odaát. Visszafordult. Akkor hallotta meg a mosdóajtó csapódását.

Az átjáró fényében, tőle alig pár méterre állt a mosdóajtó előtt a furcsán, vízszintesen bólogató fiú. Nagy kerek szemekkel meredt egyenesen Zsivotzkyra, aki csak most látta, milyen alacsony, szinte törpe. Zsivotzky nyelt egyet, gyomra összeszorult, igyekezett úrrá lenni a félelmén, de nem tudta eldönteni, mit kellene tennie. Továbbmenni nem mert, ha visszafelé indul, mindenképpen el kell haladniuk egymás mellett a szűk folyosón. Ettől a gondolattól egészen megrémült.

Hosszú másodpercekig álltak így. Zsivotzky homlokán izzadságcsepp futott végig, érezte, hogy nem fokozhatja tovább a helyzetet. Hátrafelé már nem akart menni, a lámpák sem égtek azon a folyosón, sötétbe veszett a lány és az árnyalak felé vezető út.

Minden porcikájával bánni kezdte, hogy nem maradt a kupéjában.

Hideg futkosott a hátán, amikor eszébe jutott, hogy most a rémálmai ejtették csapdába egy hóeséses éjszakában, egy idegen országban az alagutakkal, viaduktokkal megszórt hideg tájban és egyetlen darab lámpa fénye védi őt, aminek a fényköre alatt állt.

Tett egy lépést, de ami történt, arra nem számított.

A fiú abban a másodpercben, hogy Zsivotzky megindult felé, éles, mindent átható sikításba kezdett, fülsüketítően magas fejhangon.

A fiú hosszan, egyenletesen kitartott hangon sikított, mintha sosem akarná abbahagyni. Hosszú perceknek tűnt a jelenet, Zsivotzky nem értette, hogy fér ennyi levegő egy törpébe. Ekkor kicsapódott mellette a kupéajtó. Alvástól párnás tekintettel, mégis rohanva, fülkeajtót feltépve érkezett az idős férfi, akit az előző nap is látott mellette. Fellökte őt, és korához képest ijesztő gyorsasággal, egyetlen ugrással ért a fiú mellé. Sietős mozdulattal lefogta a szemét. A sikítás abban a pillanatban abbamaradt. A férfi nyugtató szavakat mondott a fiúnak, így haladtak el mellette a kupéig, becsukva tartotta a szemét. Ingerülten bólogatott a fejével, rosszalló pillantásokat vetett Zsivotzky felé, aki nekilapult a falnak.

A fiú még a kupéból is folyamatosan nézett rá, egész addig, amíg a férfi be nem húzta a függönyt.

Botladozva, zakatoló szívvel indult vissza a kupéjába, megint megverten, eredmény nélkül.

Sötéten világított mögötte a megközelíthetetlen vagonfolyosó, eszébe juttatta az álmát, amiben a pincefolyosó legvégén ácsorgó alak a legutolsó ajtóhoz érve megállította és megtiltotta, hogy belépjen.

Amikor a fülkéjükhöz ért, még ácsorgott egy darabig a folyosón. Újabb cigarettára gyújtott, pedig hevesen vert a szíve, megviselte a két nap a vonaton, a sok dohány és az előző esti sörök.

– A szanatórium miatt van.

Zsivotzky épp csak leült a helyére, éppen készülődött, hogy lefekhessen a priccsre a feje felett, kezdte kigombolni a kabátját, ingét, bekapcsolta a kislámpát az ülése felett, apró, sárga fény foltocska világított az elrohanó tájban a meredek sziklafalak és szakadékok között.

Biztos volt benne, hogy az útitársa már alszik, bár nem értette, miért nem fent az emeleti ágyakon, miért ülve alszik, ahogy ő is.

Kérdőn nézett rá. Az felemelte a fejét az alvásból, hófehér inggallérja engedelmesen simult a nyakához.

– Tudja, a szanatórium a végállomáson.

Zsivotzky értetlenül nézett. Talán már rég elaludt és csak álmodik, megint erre gondolt.

– A végállomás egyetlen dologról ismert. A betegekről.

Kálmán Gábor: A temetés

Kalligram, 2016