Spiró György: Tavaszi tárlat
Bár nem spórol a fekete humorral, Spiró regényétől nem leszel vidám, hogy is lennél, amikor épp búvármerülést hajtasz végre a Rákosi-éra legmélyére, forradalmastól, leverésestől, és a szerző nem is fogja vissza magát a diktatúra és a tűrés léleknyomortanának ismertetésében. „Nem árt, ha a forradalom kitörése előtt néhány nappal kórházba vonul az ember, a forradalom leveréséig ott is marad, a megtorlás alatt pedig békésen lábadozik otthon.” Amint már az első mondatból kitűnik, hősünk próbálja a lehető legszürkébbre festve magát besimulni a rendszer gépezetébe, hátha sikerül nem lenni szem előtt. Kordokumentum, persze, már csak az a kérdés, melyik koré.
Faludy György: Pokolbeli víg napjaim
Aligha ez lenne az első regény, amit ’56 témájához társítasz, ám ahhoz, hogy a forradalmat és leverését legalább egy egész kicsit megértsd, muszáj belelátni abba, ahogy A Rendszer kiépült. Márpedig Faludynál élesebben nem sokan láttak ebben a sanyarú évszázadban – és volt is neki mit látnia. Ebbe a monstre regénybe egészen sok minden belefér abból, ami a húszadik században nyomorított egyet az emberiségen, ráadásul nemcsak a könyvben foglaltak, de a kötet életútja is maga a diktatúra-dokumentum. A könyv ugyanis már a ’60-as évek elején elkészült, kiadni azonban érthető okokból még huszonöt évig nem lehetett, és 87-ben is csak szamizdatként készülhetett el, a rendszerváltásig kellett várni ahhoz, hogy hivatalos kiadásban is megjelenhessen. Nincs itt semmi rejtély: ha A Párt hagyta volna, hogy megjelenjen egy memoár, amelyben az elcsalt ’47-es választásoktól a kor besúgó-poklán és 56-on át a recski munkatábor mindennapjaiig a rendszer összes viselt dolga feketén-fehéren írva vagyok, az ugyebár nem is lett volna A Párt, nem lenne miről beszélni, és az egész csak egy rossz álom lenne, pont olyan, amilyennek tűnik. Faludy könyve mégsem húz le: egyrészt a háborús emigráció éveinek anekdotái telecsempészik a szöveget egzotikummal, másrészt pedig – és ez az igazi zsenialitás – a recski éhhalál napjait is beragyogja az emberi intellektus fénye, amely a legsötétebb órákban is értelmet adott az életnek. A legéletigenlőbb, leghumaistább könyv, amit valaha olvastam.
Tibor Fischer: A béka segge alatt
Itt egy regény, amely éles képet fest Budapest és az ország állapotáról a világháborútól a szovjet tankok ’56-os megérkezéséig – és a tisztelt olvasó mégis könnyesre röhögi magát a szövegen. Tibor Fischer, ez az Amerikában született hazánkfia olyan fergeteges humorral, olyan utánozhatatlanul briliáns stílusban írta meg a forradalom leverésekor disszidált apja kamaszkorának történetét, ahogy kevesen tudták volna. Főhősünk, Gyuri, nem egy különösebben különleges figura: egyszerű tini, akinek pontosan azon jár az agya folyamatosan, mint a maga korabeli fiúknak, jelesül, hogy miként kellene túlélni az iskolát, mit kellene enni, és főleg kit kellene megdugni – ez utóbbi kettőre leginkább „mindegy, a rendszeresség a lényeg” a válasza. Csak hát itt van ez az egész huszadik század dolog, ami nem könnyíti meg a fentiek megoldását. Ehhez a zseniális regényhez ráadásul ízelítőnk is akad, melyben hősünk épp a női nemi szerv tipizálásába vezeti be a nyájas olvasót.
„Ha lehull a két kezünk is…” – Fogyatékos emberek az 1956-os forradalomban
Nem Adom Fel Café & Bár, október 21 – november 30.
Ha már gondolatébresztesz, csináld nagyban: ez a kiállítás például egészen biztosan kimozgat a gondolati komfortzónádból, azokról szól ugyanis, kik azzal együtt mentek bele a forradalom sűrűjébe, hogy valamilyen fogyatékkal éltek, ráadásul úgy, hogy az ’50-es években velük szemben még nem éppen ez a mi mai úgynevezett elfogadó szemléletünk uralkodott. A kiállítás a kor egészségügyéről is szó esik, miközben bemutat olyan emblematikus figurákat, mint a Corvin-közi harcok egyik főhősét, Falábú Jancsit, vagy az első magyar paralimpikont, Tauber Zoltánt, aki szintén nyakig volt a harcokban.
PanoDráma: Pali
Maléter Pálné életmonológja szó szerint
Katona József Színház, Sufni ‑ bemutató: 2016. október 23.
Maléter Pál 41 éves sem volt, amikor 1958. június 16-án az 56-os forradalmi kormány honvédelmi minisztereként Nagy Imrével és Gimes Miklós újságíróval egy napon kivégezték. Özvegye, Gyenes Judith ma 84 éves. Vele interjúztak az alkotók, az őt alakító Szamosi Zsófiát beleértve hónapokon át, s ebből a több mint 12 órányi anyagból született az előadás. A premiert a forradalom évfordulójára időzítették, de máskor is játsszák, jegyek erre.
PanoDráma: Exodus ’56
dokudráma kottából
‘56-os menekültek interjúiból
Katona József Színház, nagyszínpad – 2016. november 4., 19.00
Különleges kontraszt van ’56 és a jelen között: akkor innen menekültek százezrével az emberek a terror elől, egy jobb életért – most meg ugye, 98%… meg a nénikéd. Szóval van miről gondolkodni, ez kétségtelen. Az est szövegét a PanoDráma alkotócsapata állította össze az 56-os Intézet hatalmas oral history archívumának hatvan releváns mélyinterjújából, korabeli újságcikkekből és egyéb forrásokból, valamint az általuk készített eredeti interjúkból. A felolvasást a Fortepan anyagából válogatott fényképek kísérik. A dokudráma egyszeri alkalommal látható a Katona nagyszínpadán, jegyekért érdemes kapkodni a csülköket.
Megáll az idő
Baromi nehéz jó ’56-os filmet megnevezni, ami jól átadná, miről szóltak azok a bizonyos őszi napok, s milyen hatása lett későbbi mindennapjainkra. Más, szerencsésebb történelmű országok különös figyelmet fordítanak az önterápiára, a múlttal való szembenézésre, nem véletlen, hogy a németek önostorozzák magukat a harmadik birodalom rémtettei miatt és az sem, hogy az amerikaiak olyan nagy műgonddal állnak filmügyileg a rabszolgaság kérdéséhez. Az első és második világháború vagy 1956 traumáját nyögjük 2016-ban is, azok a filmek, amelyek igazán „ötvenhatosok” akarnak lenni, nem érnek célt. Nem úgy, mint a Megáll az idő, ami hiába 1963-ban játszódik, magán viseli október 23-a emlékét, sőt, onnantól datálja a hatvanas évek összes kínját is. A film igazi nagysága viszont abban rejlik, hogy ma is tökéletesen fogyasztható, sőt, annyira húsba vájó, hogy akár napjainkban is játszódhatna. Ha egy külföldinek meg akarnám mutatni, milyen a magyar néplélek és miért vagyunk olyan elcseszettek, miből erednek a frusztrációink, miért mászkálunk lehajtott fejjel, miért nem mosolygunk a metrón, és miért tudunk egy érfelvágós Cseh Tamás számtól is boldogok lenni. Pedig ez a film valójában csak arról szól, hogy mindig, minden korban szar gimnazistának lenni, de később sosem lesz még egyszer ilyen boldog időszaka az embernek.
Szamárköhögés
Gothár Péter és Bereményi Géza fentebbi filmje mindenképp korszakhatár a szocializmus filmtermésében, amelyet a végnapjait élő Kádár-korszakban aztán további zseniális alkotások követték. A puha diktatúra utolsó éveiben már jóval kritikusabb hangot lehetett megütni, s ilyen lett Gárdos Péter szatirikus Szamárköhögése is, amely groteszk módon nyúl ’56-hoz, ráadásul egy kispolgári család a főszereplője, akik nem mennek ki az utcákra, csak otthon titokban szidják a ruszkikat. Gyönyörűen illusztrálja, mennyire kellett ügyelni minden szóra, nehogy illetlen rosszakarók miatt az ember megüsse a bokáját. Jól példázza az egész film hangulatát az a jelenet, ahol a családot felhívják az Amerikában élő rokonok és virágnyelven akarják elmondani nekik, mi is zajlik Budapesten:
A vizsga
Ez az a fajta ügyes thriller, ami egyszerre hozza a klasszikus 56-os kliséket: szorongás, megfélemlítés, megfigyelés, lehallgatás de közben az egészet megbolondítja egy erős krimiszállal, ami például az olyan sorozatokat jellemzi, mint a 24. Köbli Norbert ezzel a filmmel kanyarodott rá a szocializmuskori témájú filmekre, s aztán olyan forgatókönyvei követték, mint a Szabadság különjárat, A berni követ és a Félvilág. Ez a film már majdnem közel áll ahhoz, amit két filmmel feljebb már boncolgattunk: terápiás módon áll a besúgóintézményhez, egy olyan témához, amiről nem készülnek még manapság sem filmek. Pedig még sok ilyen kellene.
