Egyáltalán nem divat ötvenvalahány évesen első kötetesnek lenni. Főleg, hogy költő, főleg, hogy versek. Ki olvas manapság könyvben verset, amikor ott a net, a fészbuk, az insta?
Az meg főleg nem divat, hogy egy ötvenes elsőkötetes költő mögé odaálljon egy (szép)irodalmi kiadó és úgy döntsön, ez a szerző, ez a szöveg érvényes, fontos, sőt, még az is lehet, hogy eladható. Somogyi Aranka első könyve kilenc évig váratott magára, vagy inkább mondjuk úgy: kilenc évig érlelődött, míg 2016 tavaszán megjelenhetett a Műút-könyvek gondozásában.
Úgy alakult, hogy néhány héttel a kiadást követően a könyv máris az Írók Boltja eladási toplistájára került, Umberto Eco után, Albert Camust megelőzve. Néhány hónappal később pedig méltató kritikák jelentek meg róla irodalmi lapokban, egyetemista lányok, fiúk, felnőtt nők és férfiak ajánlgatták egymásnak a főként prózaversekből álló, központozás nélküli szöveget. Ki gondolta volna?
Most meg a fészbúk, pár nappal ezelőtt, egyszerűen letiltotta a Testmértan oldalát. Illetve kimoderálták, konkrétan törölték. Az indoklás nagyjából annyi, hogy a közösségi alapelveket sérti a meztelenség, pornográf tartalom. Nyilván a mellbimbó-kereső algoritmus nem érzékeny a művészetre, ezért kukázta egy kortárs magyar verseskötet borítóját és oldalát. A borítón ugyanis egy idősödő, molett női akt látható és ez se nem divat-, se nem fészbúk-kompatibilis.
Hát nem egy szépelgős, tetszelgős kötet, és szerző, az biztos. Nincs művészies attitűd, érzékenységre, másságra utaló hendikep. Ha csak a szerző személyét nézem, teljes, szokványos és elvárható a kép: így néz ki egy átlagos, kiegyensúlyozott középkorú hölgy, ki hinné róla, hogy költő? Ötvenes családanya, egy multicég középvezetője, joviális, extrovertált, mindig a központban van, a belvárosban él, frekventált helyen dolgozik, a Komédiásban ebédel, a Starbucksban kávézik, ha kávézik, satöbbi. Igazi úrinő, mindig egyben van. Sztereotípiákban gondolkodunk, kommunikálunk, élünk, ezek mentén ítéljük meg magunkat és a környezetünket, ha nem vigyázunk eléggé.
Egy „normális” verseskötet nem így néz ki. A borítóján az aktuális szépségideáltól nagyon messze eső női akt, se nem fiatal, sem nem karcsú. Arca nincs, csak teste van. A könyv szöveganyagát idősödő nőkről készült aktfotók illusztrálják. Illetve nem illusztrálják, hanem kiegészítik. Vincze Marian fényképei gazdagítják a szövegeket. Állítólag a modellek között vannak művészek, ismert hölgyek is, persze inkognitóban. Az öregedés, elmúlás, a folytonos hiátus találkozik itt a zsigeri élni akarással szövegben, képekben egyaránt. Megrázó, néha sokkoló és mértani pontossággal mellbevágó, kegyetlenül őszinte vallomásfolyam ez a kötet. Kellőképp megosztó, lehet szeretni vagy utálni, de nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Lehet ennyire hatásos a leplezetlen őszinteség?
Van, akinek nagyon bejön, van, akinek taszító. A szövegek alfája és omegája a test, illetve testeink egy-egy része, és nem mindig szép. Sőt. Itt, ebben a testreszabott mértanban inkább igazi, mint szép.
