Kultúra

A zsidó, az arab és a néger találkoznak Párizsban

Ez megvan? Nincs? Pedig húszéves vicc, tessék pótolni. Igaz, a poénon már akkor sem nevetett senki. A gyűlölet – és a kritika, amivel húsz évet késtünk, de jobb is így.

Párizs a szerelmesek, a sanzon és a bagett városa volt egészen a múlt hét pénteki terrortámadásig. Hülye kalapos nagyorrú férfiak fizettek asztalra pattintott apróval a sarki kávézóban, turisták ezrei tévedtek el boldogan a megjegyezhetetlen nevű utcákon és nagyon szép fiúk hajtottak nagyon szép lányokra, túlkiabálva a jellegzetes, sistergő diszkózenét. Ja, és a külvárosra szorult százezernyi nincstelen arab és afrikai gyújtogatott fel ezt-azt, amikor elfogyott a türelme, majd csapott össze a rohamrendőrökkel újra és újra. Ez utóbbit is illik tudnia Párizsról mindenkinek, aki néz filmeket, nagyjából húsz éve. Ekkor mutatták be A gyűlöletet.

A gyűlölet

Az igazi kultuszfilm sosem készül eleve kultuszfilmnek, hanem később lesz az, magától, ha már megrágta egy generáció, és úgy döntött, hogy elmondott neki valami fontosat. Mathieu Kassovitz filmje egész biztosan kultuszfilm: kis költségvetésű, sztár- és speciáliseffekt-mentes (Vincent Cassel csak később, illetve pont ezzel lett ismert), világszerte alig háromszázezer dollárt hozott, Magyarországra jó fél év késéssel érkezett, híre mégis szájról szájra, illetve hát VHS-ről VHS-re terjedt. Ezen túl nehéz bármi biztosat mondani róla, még azt is, hogy jó film lenne. A gyűlölet hatásvadász, szájbarágósan moralizál, a játékidő négyötödében ráadásul konkrétan nem történik semmi, mégis működik. Nem az unalom ellenére, hanem attól: minden hibája ellenére képes hitelesen és életszagúan szólni a semmi-nem-történésről.

A gyűlölet

A gyűlölet három emberről szól, aki nem csinál semmit. Vinz, a zsidó, Saïd, az arab és Hubert, az afrikai a panelgettóban vegetálnak, és ötletük sincs, mihez kezdjenek, minden napjuk egy merő pótcselekvés. El sem tudják képzelni, hogy másképp is lehetne. Egy arab fiú kómában fekszik, állítólag egy rendőr lőtte meg, a fiatalok erre jogos felháborodás címen magukra gyújtották a fél külvárost, úgyhogy se iskola, se edzőterem, marad az unalom, ami, mint tudjuk, ugyanúgy fűti az agressziót, mint a származás, a szegénység és a szadista rendőrök.

A gyűlölet a fentieken túl sajátos tiszteletadás Párizsnak: a bemutató után a város lakói közül sokan felrótták a filmnek, hogy a helyszínválasztás sokszor teljesen logikátlan, a szereplők felszállnak a vonatra és teljesen máshol kötnek ki, mint ahova az elvileg vitte volna őket, többször pedig egy snitt alatt átkerülnek egy teljesen másik negyedbe csak azért, hogy a háttérbe belógjon az Eiffel-torony. A nem-párizsiak ebből persze nem vesznek észre semmit, nekik úgy mutatja be a várost a film, ahogy addig még nem nagyon látták.

A gyűlölet

A gyűlölet egyik nagy erénye, hogy nem foglal állást, nem erőlteti ránk a „külvárosi verekedős bevándorlógyerekek mint a társadalom áldozatai” romantikus mítoszát, mindenki lehangolóan, fárasztóan – azaz teljesen természetesen – viselkedik, Hubert az egyetlen, aki használja az eszét, a kérdés pedig nem az, elnyerik-e a megváltást, hanem hogy sikerül-e levonniuk bármilyen tanulságot a film végére. Főleg Vinz, aki egy talált stukkerrel hadonászva készül arra, hogy rendőrt öljön, miközben nem is őt, hanem a barátait kínozzák meg rutinosan a szadista zsaruk. Mathieu Kassovitz (aki pár évvel később már Amelie szerelmét játszotta Jean-Pierre Jeunet filmjében) önéletrajzi ihletésű filmet készített, lakótelepi gyerek volt ő is, és egy barátja tényleg meghalt egy rendőrségi kihallgatószobában, természetesen „tisztázatlan körülmények között”, ez az élményanyag pedig lerí minden képkockáról. Nincsenek hősök, nincsenek nagy szavak – kivéve itt-ott, ki is lóg a lóláb –, csak izzadtság- és fingszag.

(Kassovitz félig magyar és félig zsidó, apja ’56-os menekült. Saját filmjében skinheadet játszik egy egy-két perces, de annál fontosabb szerepben.)

A gyűlölet

„Azt ismerik, hogy zuhan le az ember a toronyházról és minden emeletnél azt mondja magának, eddig minden rendben van, eddig minden rendben van, eddig minden rendben van?” – meséli a viccet Hubert a filmben. Az utolsó, kíméletlen jelenetben megtudjuk, mit jelent a film hőseinek a földet érés, és megérthetjük azt is, miért lett kultuszfilm A gyűlölet. Most, a merényletsorozat után azonban még ennél is többről beszél, persze nem szándékosan: arról, hogy miért sokkal könnyebb a terrorszervezeteknek helyben nevelni az utánpótlást, mint a menekültek között kiküldeni. Kicsit olyan, mintha Kassovitz direkt azért készítette volna el ezt a filmet, hogy húsz évvel később megnézhessük.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.