Adott egy nyúlfarknyi kisregény, amelynek sorait annyiszor és annyiféle céllal idézték már, hogy kontextusból kiemelve akár elhasználtnak is érezhetnénk – mégis, A kis herceggel az a furcsa helyzet, hogy bármely szállóigéje ötezredjére hallva sem kevésbé érvényes. A sokszor emlegetett örök érvényűség, ugye. Az ilyen művek ragyogó holdudvarába a jóérzésű alkotó nem, vagy csak nagyon óvatosan merészkedik be: mégis, mit ragozza a nyilvánvalót? Ennek ellenére a Kung Fu Pandát is jegyző Mark Osborne idei vállalása már első előzetesével azt sejttette, hogy a zömében francia stáb nemzeti hősükhöz méltó tisztelettel nyúlt az alapanyaghoz. A kész produktumot látva sem kellett csalódnunk: kedves, humoros, még akció is akad, mégis a jóféle szívfacsarás a fő élmény.
Modernizálás vagy cukormázba forgatás helyett a film a klasszikus mesét a maga puritán szépségében hagyja, a jelenhez kapcsolást egy kerettörténetben kapjuk meg. Főhősünk egy megfelelési kényszeres kislány, akit még nála is megfelelési kényszeresebb édesanyja egyedül nevel, mivel apu egy szép napon kilépett a családból, létezésére csak az évente, a szülinapjára érkező felhőkarcolós hógömbök emlékeztetik főhősünket. Nem mintha édesanyja sokkal közelebb lenne, inkább menedzser, mint szülő: minden percet pontosan beosztva, megtervezve, előre eldöntve felrajzolta lánya életének vonalát, az elitiskola osztályelsőségétől a legjobb egyetemeken át valami az övéhez hasonlóan hajtós, törtető munkahelyig. Épp a kiválasztott magániskola miatt költöznek új házba, ez indítja be a bonyodalmakat is: a szomszédban élő bohókás öregúr örökre megváltoztat mindent. Ő ugyanis A Pilóta maga, aki bevezeti a kislányt az emlékeiben őrzött kis herceg történetébe. A kislány pedig közben megtanul néhány látszólag felesleges készséget, mint például az álmodozás, a kalandvágy vagy a nevetés.
A történet két szintjét vizualitásában is teljesen egyértelműen szétválasztja a film: a kis herceg meséjét megejtően gyönyörű, stop motion technikával felvett papírmasé világ kelti életre, míg a kerettörténet a mai rajzfilmek „szimpla” 3D animációs látványvilágát követi. A két, egymástól merőben eltérő megoldás a különbözőségek ellenére sikerült úgy egymás mellé tenni, hogy nem ütnek el egymástól, ráadásul a kiválasztott két technika tökéletesen rímel a két szint tartalmára is: kézműves technika a régi történethez, ultramodern 3D a jelenkori kerethez. A stop motion-részek különösen látványosak, ezt hívja az angol eyecandy-nek, de a keretsztori animációja sem marad el ettől, a „tipikus” technikát képes megoldásaiban kreatívan használni, és az is szépen szolgálja az üzenet céljait, hogy távol maradva a gyerekfilmek édibédi színvilágától nem fél steril, nyomasztó színeket is használni.
És ahogy a látvány sem fél a sötétségtől, a tartalom is bátran gázol bele a fájdalomba. Nagyon nem tipikus gyerekfilm ez, volt is nagy csend a moziban – sokért nem adnám, ha úgy tíz-tizenöt, reprezentatív mintavétellel kiválasztott gyerek elmesélné nekem, hogy mit élt át a film közben – van kényszer, magány, szorongás, van fásultság és géppé silányulás, sőt halál és gyász is akad. Mégis, mindennek ellenére a végső üzenet mégsem szomorúbb, mint az átlagos emberélet, ellenkezőleg, a házmester-virtus, a szolgalelkű csinovnyik-lét és a fogyasztási kényszer ellenében foglal állást, és életigenlésre tanítja a nézőit. Egészen pontosan felnőtt nézőit, akik, míg a gyerek ki tudja, mire gondol, a moziterem sötétjét kihasználva némán sírdogálnak, mert amilyen alapvető dolgokat is képes elfelejteni a gyerekkor frissességét maga mögött hagyott agy, nekik még mindig el kell mondani néha, hogy „kezdjetek el élni”.
A kis herceg (The Little Prince) – színes, francia animációs film, 108 perc – 8/10
