Kultúra
Röhrig Géza (Array)

Saul fia: Reméltük, hogy nem nyerjük meg az Arany Pálmát!

Berecz Valter
László Pál
Berecz ValterLászló Pál

2015. 05. 27. 07:00

Miért lett volna baj, ha túlnyeri magát a film Cannes-ban? Mit csinál valaki önként egy hónapig egy haláltáborban? És az ember életében először tényleg mindig viszontszeret? Interjú a főszereplővel, Röhrig Gézával, aki szerint, ami Auschwitzban történt, nem ment el onnan soha.

  • (…) később kinyitni az ajtót, és ezt az összeölelkezett, hullamerev biomasszát valahogy szétcincálni, a hajukat levágni, jutazsákba tenni, utána a halott testet megnézni, hogy van-e benne ékszer, harapófogóval az aranyfogakat kitépni, a krema egy másik szintjére vinni a hullákat.
  • A felnőtteket egy szíjon húzták, felöntötték a betonpadlót, hogy jobban csússzon, mert lehetetlen lett volna ennyit és ilyen súlyokat emelgetni. De a gyereket nem tudták a földön húzni, a gyermeket ölben vitték. (…) Volt, aki megmondta a saját apjának, nagybátyjának, nagyanyjának, hogy hová álljon, hogy minél hamarabb meghaljon, és ne szenvedjen annyit a gáztól.
  • Fontos, hogy az ember kelljen valakinek. Hogy ha te nem számítasz, akkor neked sem fog a másik számítani. Az ember az életében először mindig viszontszeret.
  • Az alkalmas időben igenis ki lehet törni. Ha azt elmulasztjuk, lehet, hogy nagyon hosszú ideig kell várnunk a következő esélyre.
  • A dal az ősműfaj. És utána következik a vers. A vers az a nyelv legintenzívebb megjelenési formája, a műfajok királynője számomra.

Sokkoló ez a film. Azon gondolkodtam, hogy ha nekem ennyire sokkoló, akkor annak, akinek elvesztek hozzátartozói, szerettei a holokausztban, annak mennyire?

Negyvennyolc éves vagyok. Azt hittem, hogy ebben a témában nekem már nem lehet újat mondani, hiszen – hasamra ütök – ha száz könyvet nem olvastam ebben a témában, akkor egyet sem. És akkor jött ez a mozi, és kiderült, – mint ahogy gondolom a legtöbb embernek, aki majd megnézi – hogy nekem is csak erősen hozzávetőleges fogalmaim vannak a Sonderkommandóról. Tudtam volna definíciószerűen, hogy ott voltak a kremánál (kreamtórium – a szerk.), de az, hogy pontosan mit csináltak, az nem volt meg. Nyiszli Miklós nagyváradi orvosnak van egy könyve, a Mengele boncoló orvosa voltam. Olvastam a könyvet, még a Kriterion kiadásában, kamaszon, de az igazi “beavatás” körülbelül másfél évvel ezelőtt érkezett csak, Gideon Greif négyszáz oldalas könyvével, a We wept without tearsszel, ami még nincs lefordítva magyarra, pedig érdemes lenne. Most három nyelven létezik, héberül, németül és angolul. Greif rábírt nyolc hajdani sonderkommandóst Izraelben, hogy részletekbe menően számoljanak be neki a lágerélményeikről. A legtöbb sonderes inkognitóban él, mert a lágerhierarchiának ez a legalja. Azzal sem voltam tisztában, hogy ennyire megvetik őket.

Jogtalanul?

Jogtalanul. Nagyon komoly és jeles értelmiségiek is, Hanna Arendtől Primo Léviig, leárulózzák a sonderkommandósokat. Márpedig, ha belegondolsz, és erkölcsi górcső alá veszed, nem volt döntési lehetőségük. Azt megmondták a lágerbe érkezőknek, hogy balra vagy jobbra menjenek. Akik balra mentek, a halálba mentek. Akik jobbra, azok a férfiak ugyan életben maradtak, de átestek még egy szelekción. Hogy sonderesek lesznek-e vagy sem. Annyi hullát kellett mozgatniuk, hogy robosztus, erős embereket kerestek a nácik. És nem mondták meg nekik, hogy mi a feladat, nem volt előzetes konzultáció, nem köttettek szerződések.

Röhrig Géza (Array)Fotók: Berecz Valter

Nem kérdezték meg őket.

És ezért természetesen a sonderes életében az első hét volt a legnehezebb. Akkor dőlt el, hogy az a valaki bírta-e gyomorral, szívvel, aggyal. Amikor először rájött arra, hogy mi lesz a feladata, hogy a zsúfolt vagonokból kiterelt embereknek majd azt hazudja, hogy zuhanyzó várja őket és meleg tea. Aztán segíteni a vetkőzésben, kiszűrni a gyanús, hisztérikus elemeket, hogy ne legyen felfordulás, balhé. Később kinyitni az ajtót, és ezt az összeölelkezett, hullamerev biomasszát valahogy szétcincálni, a hajukat levágni, jutazsákba tenni, utána a halott testet megnézni, hogy van-e benne ékszer, harapófogóval az aranyfogakat kitépni, a krema egy másik szintjére vinni a hullákat. Az egész háromemeletes, ez nagyjából kiderült a filmből, a legfelső szinten volt a bunker, ahol sonderesek éltek. Ennek az egyetlen előnye az volt, hogy a krematórium fűtötte őket, tehát nem fagytak úgy meg, mint a többi fogoly. A földszint tulajdonképpen a krema, és az alagsor a gázkamra. Úgyhogy lifttel vitték fel a hullákat. És ott fel kellett stócolniuk őket tízesével. Szörnyű olvasmány Greif könyve. A szerző leírja, hogyan nézett ki nyolc sonderkommandós nappali és éjszakai műszakja, pontról pontra. Hogy csinálták? Mi lett a fogakkal? Mi lett a hamuval? És itt jöttek a gyönyörű emberi szépségek, hogy például a sonderkommandósok, – akik egyébként zombik voltak, hisz ezt máshogy nem lehetett túlélni, – a krematóriumba mindig ölbe vitték a gyerekeket. A felnőtteket egy szíjon húzták, felöntötték a betonpadlót, hogy jobban csússzon, mert lehetetlen lett volna ennyit és ilyen súlyokat emelgetni. De a gyereket nem tudták a földön húzni, a gyermeket ölben vitték.

Akkor utána jöttek ezek, a film szempontjából lényeges és érdekesebb dolgok: mi volt akkor, ha egy sonderes felfedezte egy saját hozzátartozóját a még élők között? Megmondták-e nekik, hogy mi jön? Volt, aki megmondta a saját apjának, nagybátyjának, nagyanyjának, hogy hová álljon, hogy minél hamarabb meghaljon, és ne szenvedjen annyit a gáztól. Volt, aki nem tudta megmondani, és inkább beslisszolt az anyjával együtt a gázba. Személye válogatta, ki hogyan oldotta ezt meg. Greif könyve egyszer s mindenkorra nyilvánvalóvá teszi a sonderesekkel szembeni előítéletek etikai megalapozatlanságát. A forgatás alatt pillanatok alatt váltam sonderessé. Mondok egy példát. Amikor levetkőztetik a vetkőzőben a transzportot – azt a jelenetet sokszor elpróbáltuk, és én pont akkor olvastam a könyvet – akkor észrevettem magamon, hogy valamiért senkinek nem nézek a szemébe. Mindenkit mellmagasságban nézek, a szegycsontját nézem. Később olvastam csak, hogy a sonderesek sosem néztek a leendő áldozatok szemébe.

Az, hogy vallásos zsidóként élsz, vagy hogy egy brooklyni haszid jesivában tanultál, kellett ahhoz, hogy igazán érezd Sault?

Semmi ilyesmiben nem hiszek. Hogy feketének kéne lenni a blueshoz. Vagy hogyha eleget iszik és cigizik az ember, akkor előbb-utóbb olyan lesz a hangja, mint Tom Waitsé. Így ellene vagyok annak a gondolatnak is, hogy egy sonderest egy zsidó jobban el tud játszani, mint egy svéd vagy egy portugál. Nincsenek szabályok. A személyiség olyan kaleidoszkopikus, annyi összetevőből áll, hogy a genetikai háttér, vagy egy választott életforma a világon semmire nem garancia. Hogy te ki vagy, egyedül ez számít.

Röhrig Géza (Array)

És te ki vagy? Csináltál egy csomó mindent. Punkzenekart, aminek a szövegét, – „olyan országban élni, ahol a törvény nem csak a kólát védi” még Orbán Viktor is használta korábban. Aztán Szabó István tanított filmezni. Mikor váltál vallásossá?

Engem tizenkét éves koromban örökbe fogadtak, és egy zsidó családba kerültem. Volt egy nagypapám, a nagypaci, Rosenthal János, őt azért hagyták a gettóban, mert egy lába volt és azt mondták, hogy ez az ember semmire nem jó. Egy csodálatos lélek, egy egyszerű békéscsabai, soha egyetemre nem járt bácsikáról beszélünk. És mi ketten nagyon egymásra találtunk.​

Mint általában a nagypapák az unokákkal, még ha ez egy speciális helyzet, akkor is.

Igen. Tizenkét évesen azért már az ember félig készen van. Ő volt az, akinek volt rám ideje, akivel tényleg egy hullámhosszon voltunk. Fontos, hogy az ember kelljen valakinek. Hogy ha te nem számítasz, akkor neked sem fog a másik számítani. Az ember az életében először mindig viszontszeret. Nem lehet a szeretetet felfedezni magadtól, az úgy van, hogy téged szeretnek, és akkor te viszontszeretsz. Ha valakit nem szeretnek, akkor az nem fog tudni szeretni. És engem szeretett a nagypaci. Az ő hiányzó családja, ez nyilván rettenetesen rímelt arra, hogy nekem hiányoztak a szüleim. Pillanatokon belül ráéreztünk arra, hogy hasonló terhekkel élünk, és ez annyira összehozott bennünket, hogy csuda.

Volt egy hónap, amikor minden nap ott voltál Auschwitzban.

Igen, nyitástól zárásig.

Az miért jó, ha az ember ennyire mélyen beleássa magát ebbe a borzalomba?

​Nem ez volt a terv. Lengyelországban jártam egyetemre, és már ott voltam másfél éve, de még mindig nem mentem el Auschwitzba, mert tudtam, hogy az egy utálatos, szörnyű nap lesz. Mindig hárítottam, nem most vasárnap, hanem majd jövő vasárnap. Nem, most szép az idő, most esik az eső. Ez egy olyan dolog volt, amit ki kell pipálni, amin túl kell lenni. És amikor megérkeztem, de már az odafelé úton elképesztő jelek voltak, de azt túl hosszú lenne elmondani.

A taxis történeted? Hogy valaki megállt melletted az úton, és addig gurult melletted, amíg be nem szálltál és el nem vihetett Auschwitzba.

Igen, de nem csak az. A jegypénztáros nő – a világ legnagyobb temetőjében vagyunk – alszik, és nekem a plexin kopognom kell, és ő úgy ébred fel. Mit akar? És miért ébreszt fel? December volt, hullott a hó… na mindegy. Nagyon különös volt az egész. És megérkeztem oda, akkor egy nagyjából üres lágermúzeumhoz. Ami ott történt, az valahogy nem ment el onnan soha. Az ott van.

Röhrig Géza (Array)

És tulajdonképpen megszakítás nélkül ott ragadtál egy hónapra.

Azért maradtam ott egy hónapig, mert úgy éreztem, hogy annyi halál vesz körül, hogy megöregedtem ott. Úgy éreztem, hogy innen nem lehet elmenni. Miközben három nap alatt mindent megnéztem, minden barakkot végigjártam, mindent elolvastam. Akkor leültem egy tuskóra, és ott voltam. Ennyi. És amikor elindultam Krakkóba, és vártam egy órát a vonatra, akkor a peronon, a padon már nem úgy voltam ott. Csodálatos, szabad életem volt akkor még.

Szabad voltál. Ezt a tudást látom én a vásznon? Vagyis beleszóltál bármibe a filmben?

Két-három jelenet van a filmben, amin a kezem nyoma rajta van. László egy nagyon alapos és szigorú koncepcióval érkezett. Vizuálisan és tartalmilag is nagyon a helyén volt a film.

Hogy áll a regény, amiről azt mondtad, hogy szeretnéd benne bebizonyítani, hogy az ember képes kitörni a sorsából.

A regény köszöni szépen, jól van. Úgy két éve kezdtem el foglalkozni vele.

És mire jutottál, képes az ember kitörni a sorsából?

Az alkalmas időben igenis ki lehet törni. Ha azt elmulasztjuk, lehet, hogy nagyon hosszú ideig kell várnunk a következő esélyre.

Ebből a sok elkezdett dologból melyik az igazi, melyik vagy te?

A legtisztább és a legelemibb dolog az a dal. Az írásbeliség kialakulása viszonylag kései fejlemény. A dal az évezredek óta mellettünk van. A dal az ősműfaj. És utána következik a vers. A vers az a nyelv legintenzívebb megjelenési formája, a műfajok királynője számomra. Ha egy vers a látóterembe kerül, akkor csapot-papot otthagyok.

Sejtetted, hogy nyer a film Cannes-ban?

Őszintén szólva reméltem, hogy ez a film nem nyeri meg az Arany Pálmát. László is ezt remélte. Túl korai lenne, szükségtelen. Megölne egy csomó kreatív energiát, hogy ha túlnyerné magát ez a film. De azért reméltük, hogy nyer valamit. László és Mátyás megérdemli.

vissza a címlapra

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.