Biztosan sokan vagyunk időutazók. Van pár porosodó fénykép a fiókunkban családról, régi nyaralásokról, nevetésekről, vicces nagybácsikról, fontoskodó nagynénikről. De a régi fotók sokszor olyan emlékeket is felszínre hoznak, melyeket már régen elnyomtunk, eltemettünk magunkban. És reménykedünk, hogy soha többé nem kell szembenézni velük.
Elisabeth Lowe-nek édesapja hozza el a Nyarak könyvét, egy fotóalbumot egy levél kíséretével, melyben közlik vele, hogy édesanyja meghalt. És ahogy a könyv feltárul, megkezdődik az időutazás.
Beth még csak kilencéves, amikor Angliából Magyarországra utaznak, hogy magyar származású édesanyja megmutassa, honnan is jött. De a nagy balatoni nyaralás szomorú és fájdalmas véget ér, Marika úgy dönt, nem tér haza lányával és férjével. A kislány onnantól fogva minden évben eltölt egy hetet Magyarországon, egy varázslatos, felejthetetlen hetet. Ott, ahol a színek élénkek, ahol a nap aranylóan süt, ahol pezseg az élet, és ott, ahol az édesanyja él. Évről évre szorosabb a kötődés, és a lány lassan a rabja lesz az új, friss életének, mely szöges ellentéte addigi szürke és borongós világának, amiben apjával kettesben élnek, csöndben és elfojtott bánatban. Csakhogy 16 éves korában történik valami, és emiatt örökre hátat fordít mindannak, ami addig a boldogságot jelentette – és megszakít minden kapcsolatot édesanyjával. De a Nyarak könyve felszínre hozza, amit Elizabeth kemény munkával megpróbált elfelejteni.
A szerző, Emylia Hall története könnyed, finom, mégis szívfacsaró. Átéléssel mutatja meg egy kislány félelmeit, látásmódját, majd a kamaszodó tizenévest, az összes nevetséges és felnőttbosszantó lázadással együtt. A szerző maga is félig magyar, s ez megmagyarázza, mitől olyan pontosak a magyarországi leírások, miért érezzük szinte szánkban a gulyásleves ízét, vagy miért látjuk olyan tisztán a Balaton-felvidék jellegzetes házait. A történetnek nem a magyar vonulat a mozgatórugója, az ember mégis elgondolkodik, hogy vajon értékeljük-e mi, magyarok azt, amit egy külföldi rajongva szeret.
A könyv lényege azonban mégsem a hazaszeretet, inkább a zötykölődős felnőtté válás. Hogy milyen érzés csonka családban élni, milyen az új férfi anyánk mellett, és vajon rájövünk-e, kik is vagyunk mi valójában. Hiszen meghatározhat minket a múltunk, és cipelhetjük a súlyát életünk végéig, vagy megrázzuk magunkat, és eldöntjük, merre tovább. De ez egyáltalán nem könnyű. És ahhoz, hogy elinduljunk ezen a bizonyos úton, előbb ki is kell mondani… de mit is? Mindent, amit elfojtottunk, amit megbántunk, ami kimondatlanul lebeg két ember között.
Mivel elsőkönyves szerzőről beszélünk, essék szó a stílusról is. Magával ragadó, kellemes, tele illattal, érzéssel, finom hasonlatokkal. Az ember szinte vágyat érez, hogy előkapja a régi bonbonos dobozból a megfakult, olykor bemozdult, előhívótól foltos családi képeket, és elmerengjen a saját gyerekkorán, meg a szülőkén, meg tovább visszafelé.
A fordítást Mesterházi Mónikának köszönhetjük, és meg is tesszük. Kiválóan adta vissza ezeket a könnyeden lebegő mondatokat, a légies hangulatát egy-egy leírásnak. De a kiadónak is jár a piros pont, a kemény kötésért és a – mostanában ritka – könyvjelző szalagért, ami akaratlanul is sugallja: jelöld meg itt, hogy újra olvashasd…
A könyv nem igazán való a metrón olvasóknak (hacsak nem utaznak végállomástól végállomásig, fókamódra bedugaszolt füllel), és nem is célszerű ripsz-ropsz letudni. Kiváló olvasmány viszont hosszú vonatútra, nyaraláshoz, merengéshez. Mindazoknak ajánljuk, akik szeretnek belefeledkezni egy-egy szép leírásba, és akik szeretnek emlékezni. Még akkor is, ha az időnként fáj egy kicsit.
