Az idei VOLT egy harmadik alkategóriát nyit: a szélviharosat. A minden irányból támadó fuvallatok port hordanak a szemekbe és a fogak közé, kifújják a húst a gyrosból, és furcsa, barnás szennyeződéseket hordanak a sörbe, valamint – hogy valami szebbet is mondjunk – daliásan lobogtatják a hajakat és az esőkabátokat. A közönség mindezt példátlan lelkierőről tanúbizonyságot téve sztoikus nyugalommal tűri, és jól érzi magát – a derűs ellenálláshoz érdemes csatlakozni.
Könnyű dolga így persze nincs a fellépőknek, a rajzfilmfunkban utazó Primus nagyszínpados koncertjének hangzását például ezer darabos puzzle-re bontották a légköri viszonyok, és ez ráadásul csak adalék volt ahhoz, hogy az amúgy is leírhatatlan – és sokak számára befogadhatatlan – módon pulzáló zene egyáltalán nem egy fesztivál legnagyobb pódiumára való, hanem sokkal inkább valami klubba. Persze minden rosszban van valami jó: a díszletnek szánt két gigantikus felfújható gumiasztronauta a szél hatására roppant szépen integetett, miközben a rockzene Salvador Dalíja, a keménykalapot és százéves szabásminta alapján készült mellényt – valamint egy ízben műanyag malacmaszkot – viselő Les Claypool lealázta hangszerén a basszusgitár-szakma összes képviselőjét, két társa, Larry Lalonde gitáros és Jay Lane dobos pedig alájátszott az egotripnek. Lehet persze, hogy ez így rosszul hangzik, és be kell vallani, hogy eleinte élőben is elég ijesztő volt, de aztán csak kiderült, hogy a bizarr dolgok minden körülmények között működnek a bizarr dolgokra vevő közönségnél, így a kultzenekar szépen lassan odaszegezett minden lézengőt a színpad elé, a záró Tommy the Catre pedig már egész tisztességesen sikerült ugrálni is a népnek. Hiába, a tehetség minden barikádot áttör, és most nem is nagyon ironizálok.
Hanem azért az igazi bulihangulatot a House of Pain hozta el. Ebben nyilván közrejátszott az mr2 színpad diszkrétebb közege is – valószínűleg a Primus is nagyobbat domborított volna itt -, de ne írjunk mindent a körülmények számlájára: a hiphop legnagyobbjai közé tartozó alakulat minden kulisszától függetlenül közel tökéletes koncertet adott. Ebben nem kevés szerepe volt annak, hogy Everlast hosszú éveket töltött szólóban rockolva, és ennek egészen konkrét nyomai voltak ezen a fellépésen is, de mindent azért nem kell erre fogni: habár a komplett együttessel levezényelt produkciót leginkább egyszerűen a “zene” címkével lehet illetni, hiphop volt ez a javából. Mégpedig az elejétől a végéig, beleértve azt is, amikor a pár számmal korábban általam épp a hiphop Johnny Cashének titulált, hátára vetett gitárral rappelgető Everlast fogta a hangszerét, és tényleg nekiállt eljátszani a country legnagyobb alakjától a Folsom Prison Bluest, hiszen ő maga is megmondta a dal végén: Johnny Cash volt az első gengszterrapper. Az ökumenikus hiphopmiséből persze a műfaj kanonizált klasszikusai sem maradtak ki: Dr. Drétől a Cypress Hillig mindenki megidéztetett, de jutott hely Everlast szólómunkáinak, sőt a dobos, a basszer és a billentyűs egytől egyig hibátlan magánszámainak is, úgyhogy az “örömzene” szakkifejezés tökéletes, lexikonba illő definiciót kapott ebben a kilencven percben – a végén a komplett publikumot megugráltató Jump Around pedig markáns pontot is tett a szószedet végére. Ez önmagában megérte egy bérlet teljes árát.
A Tankcsapda koncertjé(ből hátra lévő percek)re ezek után elég nehéz volt ráhangolódni, és a sok új dal hallatán nekem nem is sikerült, de a végén felhangzó, Pajor Tamás ihlette, 1997-es, rappelős-bárzenés-kísérteties Akapulkó azért csak gondoskodott róla, hogy úgy érezzem, megérte átsétálni a nagyszínpadhoz, mert egyrészt bebizonyította, hogy a Tankcsapdának is van több arca, és ezek közül egyiket sem szégyelli, másrészt egyszerűen jó is volt hallani, mert tipikus példája a váratlan, de jól elsülő kísérleteknek. Ezt a kis meglepetést követően az amúgy is jelentős hátrányból induló Sum 41 még érdektelenebbnek tűnt, és a Black Sabbath- meg Metallica-idézetekből álló blokkot leszámítva nem is nagyon tudta felhívni magára a figyelmet, hiába tűnt az ingerküszöb alatti muzsikálás lelkesnek és őszintének. A háttérzeneként duruzsoló poppunk-dalocskák hallatán azonban egy dolog azért elég világosan megfogalmazódott bennem: akár ez a zenekar is megírhatná a következő American Idiotot, és ez nem is biztos, hogy a Green Dayt minősíti.
Az estét a – hadd szabadjon idéznem a koncertet megelőző konferanszból – Viva Comet-díjas Szikora Róbert és az R-Go társaságában sikerült elbúcsúztatni. A pálmafákkal és gidákkal ékes produkció mindent hozott, amit el lehetett várni tőle, a levegő pedig úgy hűlt, hogy a cidrizésbe már az ember lába is beleremegett, de legalább jazzes stílusban lehetett elgrasszálni a szálláshelyig. Közben pedig volt idő átgondolni azt is, hogy mi az értelme az idéntől a Sziget fesztiváljain általánosan bevezetett kártyás fizetési módnak: hát az, hogy világosan látszik, mennyit költöttünk. (Folytatjuk.)
Busa
