Az utóbbi időben még a korábbiaknál is több, durván egyházellenes megnyilvánulás bukkan fel a közösségi médiában, legyen szó akár a szívhangrendelet jövőjéről, akár az egyházak ingatlangazdálkodásáról, iskoláinak, intézményeinek sorsáról. Az általában is felajzott közhangulatban nyilván nem alaptalan az elmúlt évek, hónapok politikai fejleményeivel összefüggésbe hozni a jelenséget, nevezetesen azzal, hogy
Nyilván nem tettek jót az egyházi körökben leleplezett, nagy nyilvánosságot kapott botrányok sem – különösen, ha az emberi botlásokat, olykor konkrét bűncselekményeket intenzív intézményi hárítás követte.
Mindez persze csak a jéghegy csúcsa, hiszen évtizedek óta Európa-szerte folyamatos a hívek számának csökkenése. A szekularizáció a közvélemény-kutatásokon túl is például Németországban könnyen számszerűsíthető: az egyházi adó megfizetését évente több százezer megtagadó, s e lépéssel az egyháznak is hátat fordító állampolgár jelzi, elveszítette kötődését felekezetéhez. A sokat emlegetett keresztény Európa leghangosabb védelmezői szívesen hárítják a felelősséget a „bevándorláspárti gender-propagandistákra”, vagy egyszerűen csak a liberálisokra – így diszkreditálva ezt a jobb sorsra érdemes eszmét. Ez nem feltétlenül jó kiindulópont az önvizsgálathoz, még ha a nyíltan vallásellenes erők sem feltétlenül tétlenkednek.
E sorok írója valaha sok időt töltött az egykori német gazdasági miniszter, liberális pártelnök Otto Lambsdorff gróf társaságában, aki idén lenne száz éves. Nagyon értette a modern politikát, látta a ‘68-as ideálok pártpolitikává alakulását, tudta, hogy a modernizáció-hívő politikai fősodor nem tud mit kezdeni az egyházakkal, ő azonban haláláig aktív tagja maradt lutheránus közösségének, újra és újra hangsúlyozva: a kereszténység, a hit nem a nagyszülők dohos öröksége, hanem a modern társadalom kérdéseire, igényeire is reflektálni tudó iránytű – az egyházak és képviselőik minden gyengesége ellenére.
