Ahhoz képest, hogy mennyire nincs értelme Donald Trump vámháborújának, az amerikai kormányzat profin érte el a céljait. Trump addig fenyegette gigantikus vámokkal a világ legtöbb országát, amíg végül megkönnyebbülésként értékelték azokat a 10–15 százalékos vámmegállapodásokat, amelyekre a kormányra kerülése előtt még legyintettek, hogy az amerikaiak úgysem fogják megcsinálni.
Az Egyesült Államok Nagy-Britannia és Japán után most az Európai Unióval kötött vámmegállapodást. Ez önmagában jó hír is lehetne, hiszen egy amerikai–európai vámmegállapodás régóta célja volt a bizottságnak, ám többször sem lett belőle semmi. De a Trump második ciklusa előtti világban
A mostani vámmegállapodásban az szerepel, hogy az Európai Unióból érkező árukra az Egyesült Államok egységesen 15 százalékos vámot vet ki. Vannak olyan termékek, amelyeknél ezt kölcsönösen nullára viszik le, mint a repülőgép-alkatrészek, néhány gyógyszer és a félvezetők. Az alapvető, 15 százalékos vám az uniós export 70 százalékára lesz érvényes.
Trump a vámháború kezdetén egységes, tízszázalékos minimumvámot vetett ki a világ országainak nagy részére. Ehhez jött még egy általános, kiegészítő 4,8 százalékos vám az EU-ra. A mostani megállapodással tehát azt sikerült elérni, hogy minden marad úgy, ahogy az elmúlt hónapokban volt, az általános vámteher nagyjából 15 százalék lesz.
Az Európai Bizottságot máris rengeteg kritika érte a vámmegállapodásért. A magyar kormány pehelysúlyúnak nevezte a bizottság elnökét, akit Trump megevett reggelire. De a legtöbb vélemény szerint a vámháborúban Amerika lenyomta Európát, az lett, amit Trump akart. Többször elhangzott érvként, hogy Nagy-Britannia jobb megállapodást kötött az Egyesült Államokkal, mint az EU. Ha csak a vámokat nézzük, ez igaz is: a britek általános tíz százalékos vámot kaptak, plusz az autókra még tíz százalékot, az acélra és alumíniumra pedig még 25 százalékot.
Trump vámháborújának kimondott oka az volt, hogy az Egyesült Államoknak kereskedelmi deficitje van az országok nagy részével. Az elnök szerint ezzel kihasználják az amerikaiakat, ezért kellenek a vámok. De Nagy-Britanniára ez nem igaz, a britek azon kevesek egyike, akik több terméket vesznek Amerikából, mint amennyit ott eladnak. Ennek ellenére majdnem ugyanakkora vámokat kaptak, mint az az EU, amely sokkal kevesebb terméket vesz Amerikából, mint amennyit elad. Innen nézve már a brit megállapodás sem olyan jó deal.
A Japánnal kötött megállapodáshoz már érdemesebb hasonlítani az európai megegyezést. Japánt hasonlóan magas vámokkal fenyegette az Egyesült Államok, mint az EU-t. Végül sikerült megegyezni, általánosan 15 százalék lett a vámteher. Fontos különbség, hogy az EU, úgy tűnik, Japánhoz képest bemondott egy olyan nagy ajánlatot, amit nem is biztos, hogy teljesíteni tud. A Japánnal kötött megállapodás része, hogy a cégek és a japán állam összesen több mint félbillió dollárnyi tőkét fektet be Amerikában. Az EU ennél többet ajánlott, 800 milliárd dollárnyi befektetést a rozsdaövezetekben. Csakhogy az uniós felajánlás magáncégek tőkebefektetéseiről szól, amit az EU egyáltalán nem tud garantálni. A bizottság szerint a felajánlás előtt egyeztettek az érdekképviseletekkel, a befektetési szándék valós, de ez az összeg a mostani uniós tőkebefektetések negyede. Az valószínűsíthető, hogy
A vámmegállapodás értékeléséhez érdemes figyelembe venni a felek céljait is. Az Európai Unió vámunió, a bizottság köti meg a vámmegoldásokat a tagállamok nevében. Mivel az EU exportorientált gazdaságok sorát tömöríti, melyek sok terméket adnak el külföldre, a bizottság célja ebben az esetben az volt, hogy minél kevesebb teher legyen az eladott termékeken, és ezzel minél kevésbé romoljon az EU exportteljesítménye, ennek következtében a gazdasága is.
Trump kormányának célja viszont a világ gazdasági rendszerének átalakítása, a tőke és a termelés bevonzása az Egyesült Államokba. A vámfenyegetések nagyrészt arról szóltak, hogy a cégek inkább Amerikában gyártsanak, az emberek pedig olyan termékeket vegyenek, melyeket az USA-ban gyártottak.
Az Unió vezetőire nézve a tagállamok jelentenek fenyegetést egy ilyen megállapodásnál, mert azt érezhetik, hogy a gazdaságuk romlik az amerikai vámoktól. A Trump-kormányzat itt sikeresen vette meg a nagyobb, szkeptikus tagállamok egy részét.
- A repülőalkatrészek vámmentes exportja például Franciaországnak szól. A francia elnök nem kritizálta a vámmegállapodást, igaz, nem is dicsérte azt.
- Ellentétben a német kancellárral, aki elégedett a megállapodással. Németország, amelynek az exportja erőteljesen épül a német autógyárakra, csak 15 százalékos vámterhet kapott az autókra a korábban belengetett 27,5 százalék helyett.
Trumpra nézve az állampolgárok jelentenek veszélyt.
A vámokat nem Európa fizeti meg, hanem azok az amerikai cégek, amelyek behozzák az európai termékeket. Európa problémája az, hogy mivel drágábbak lesznek a termékek, kevésbé lesznek versenyképesek az amerikaiakkal szemben, így kevesebbet vesznek majd belőlük. Az amerikai fogyasztók viszont a pénztárcájukon fogják érezni azt, hogy az ország vezetése próbálja újraalkotni a világgazdaságot. Márpedig a legtöbb elmélet szerint Trumpot éppen azért választották meg, mert túl nagy volt a teher a pénztárcájukon.
Az Európai Bizottság nehéz helyzetben van. Ursula von der Leyen első ciklusában több olyan krízis is volt, amelyeknek köszönhetően egységesebbek lettek az európai országok. Ilyen volt a koronavírus-járvány, a gazdasági válság és az orosz invázió is. Most viszont csupa olyan gazdasági kihívás jelentkezik, melyek eltérően érintik az európai tagállamokat, így az érdekeik is mások. Ilyen a nemrég bemutatott új hétéves költségvetés terve is. Eleve sok tagország pénzügyi érdekeit kell hozzá figyelembe venni, ezek egy része sok pénzt kap a keretből, a másik része kifizeti ezt a pénzt. Igazítani kell, hogy mennyit és mire költenek. Most viszont komolyabb problémák is vannak. Már maga a keret formája és mérete is kérdéses. Az európai versenyképességgel problémák vannak, a kontinens közben fegyverkezni kezdett. Kérdés, hogyan lehet az uniós költségvetést olyanná tenni, hogy ezekre a kihívásokra válaszokat adjon.
Az Unió korábbi vezetői három különböző jelentést készítettek az új költségvetés kidolgozása előtt. Egyet Mario Dragi és Enrico Letta, mindketten volt olasz miniszterelnökök, és egy korábbi finn elnök, Sauli Niinistö is. Ezek több más mellett arról is szóltak, hogy az uniós költségvetés ebben a méretben nem válasz semmire. Nagyságrendekkel több pénzt kell költeni ahhoz, hogy érdemi változás legyen, miközben a szabadkereskedelemet akadályozó tényezőket csökkenteni kell. Ez egyébként a Trump-kormányzat kritikája is volt: hiába érvel Európa a szabadkereskedelem mellett, ha a nem vámszerű, de a kereskedelmet korlátozó szabályozások komoly terhet jelentenek a kereskedelemben. Ilyenek az Egyesült Államokban sokkal kevésbé léteznek.
De, ha több pénzt költenek, nem lehet úgy elkölteni, mint eddig tették. Egyrészt nem volt hatékony, másrészt ellopták. Azt pedig az EU nem engedheti meg, hogy a tagállamok sokkal több pénzt szánjanak a projektre, majd azt minden hatás nélkül költsék el, esetleg ellopják.
Von der Leyen terve az új hétéves költségvetésre az volt, hogy a nagyjából másfélszeresére növelt büdzsét az eddigi több száz helyett három fő programba vonja össze. Ezeken belül tagállami fiókok lesznek, az államok vezetése pedig több szabadságot kap abban, hogy hogyan osztja el az uniós forrásokat.
Nagyjából olyanok, mint a koronavírus-járvány után bevezetett Helyreállítási Alapnak voltak. Mérföldköveket kell teljesíteni, hogy egy ország megkaphassa a pénzeket. A bizottság úgy mérte fel, hogy ez a megoldás működik: Magyarország például egy forintot sem kapott belőle.
Itt is számos érdek ment szembe egymással. Az önkormányzatok kezéből kivették a pénzek feletti döntést, a tagállamokat komolyabb elvárások elé állították. A befizető országoknak több pénzt kellene betenniük, de közös hitelt nem vennének fel. A mezőgazdasági támogatásokat hatékonyabban költenék el, ami minden korábbi precedenssel szembemenne. Ráadásul ez a költségvetés még mindig nem olyan és nem akkora, hogy a valódi problémákat kezelni lehessen vele, miközben már most túl nagy ahhoz, hogy probléma nélkül össze lehessen hozni.
Ráadásul a költségvetést el is kell fogadni. Ehhez kell az uniós intézmények egyetértése és az összes tagállam hozzájárulása is. Ha akár egy tagállam is azt mondja, hogy nem akarja ezt a költségvetést, akkor nem lesz – Orbán Viktor nem rejti véka alá, hogy ezzel a zsarolási potenciállal élni kíván a blokkolt uniós támogatások megszerzése érdekében.
Természetesen mindig voltak viták a többéves pénzügyi keret körül, pont ezért tart évekig a kidolgozása, és pont ezért fogadják el hét évre a költségvetést. A mostani büdzsé 2028-tól kezdődne, így 2027 év végéig van idő, hogy megegyezzenek benne. Nem lesz egyszerű.
Ezek az ellentmondások feszíthették Von der Leyent a terv bemutatása előtt. Jól el is szúrták. A bizottság vezetése titkolózik és központosít. A hatalmat az elnöki kabinet gyakorolja, a döntésekről gyakran az utolsó pillanatban tájékoztatják még a biztosokat is. Most viszont még a tagállamok jó része sem tudott arról, hogy pontosan mi készül. Az ezernyi különböző érdek és a lehetetlen kihívások mellett nem sikerült politikai konszenzust sem teremteni. Pontosan úgy, ahogy a vámmegállapodásnál.
Az Európai Unió nagy kérdése a következő években az lesz, hogy ebben a formában, ezzel a működéssel választ lehet-e adni a kihívásokra. És ha nem, hogyan lehet változtatni.
