Mohamed Isza félig zagaúa, félig tebu. Az édesapja tizenhét tevét fizetett Katrunban a nagyapjának, hogy feleségül vehesse az édesanyját. A huszonhét éves fiatalember roppant büszke erre a történetre. Igaz szerelmet jelent ennyit fizetni egy nőért. Mohamed Isza ereiben így két északi arab törzs vére versenyzik egymással, az ember pedig nem tudja, hogy mikor, melyik győz.
A tebuknál jobban senki sem ismeri a Szaharát. Büszkék rá, hogy sosem tévednek el. Nincs kőhalom, bokor, melynek titkait ne ismernék Szabhától N’djamenáig, N’Djamenától Adréig.
A zagaúák harcos törzs. Rettenthetetlenek, bármilyen sértésért előveszik a késüket. Nem fenyegetnek: egy zagaúa addig nem teszi el a kését, amíg nincs vér a pengéjén. Jobb, ha megválogatod a szavaidat, ha velük beszélsz.
Mohamed Isza szívében a tebu győzött, amikor elhagytuk N’Djamenát. Egyszerűen lekanyarodott a betonútról a kocsival, és már bent is voltunk a bozótosban. „De hát Ábéchébe megyünk” – mondtam némi aggodalommal a hangomban. „A GPS szerint a betonúton kellene mennünk.”
Én jobban tudom
– felelte Mohamed Isza. Hátranéztem a hátsó ülésen pislogó Perlistinre, aki széttárta a kezét. Tisztában voltunk azzal, hogy a kérdés eldőlt. A tizenhét órás utat N’Djamenától a szudáni határig a bozótoson keresztül fogjuk megtenni. A másik opció, hogy vérig sértjük a tebut, amire a zagaúa fog válaszolni.
