A Kaszpi-tenger partján elterülő főváros, Baku központja szinte mindig zsúfolt. Váci utcára és Vörösmarty térre emlékeztető sétányok, tágas, fás terek és parkok között sétálva az ember kissé azt érezheti, mintha Budapesten járna: az azeri főváros első virágkora nagyjából egybe esett a magyaréval, a belváros épületei javarészt a századfordulón épültek, így stílusuk is hasonló. Akkor a város felvirágzásának – még az Orosz Birodalom részeként – a közelben elterülő olajmezők kitermelése teremtette meg az alapjait, ahogy a mostani gazdagságnak is az utóbbi másfél évtized kőolaj és földgázexportja ágyazott meg.
A tengerparti sétányon is előszeretettel korzóznak helyiek és turisták. A széles, parkos terület eleve közkedvelt helynek számít, rendszeresen tartanak ott koncerteket vagy épp szabadtéri kiállításokat, ráadásul jól látszódnak az újonnan épült, hatalmas irodaházak, vagy a város egyik szimbólumának számító három, lángokat formáló üvegpalota.
Azonban a megszokott, könnyed tematika helyett most más van terítéken: Azerbajdzsán háborús győzelmét ünnepli.
Pontosan egy évvel ezelőtt, 2020. november 10-én írta alá a 44 napos (avagy 2. hegyi-karabahi) háborút lezáró fegyverszüneti nyilatkozatot az azeri, az orosz és az örmény elnök, Ilham Alijev, Vlagyimir Putyin és Nikol Pashinyan. Ezzel Azerbajdzsán visszaszerezte az ellenőrzést az 1992-1994-es 1. hegyi-karabahi háború során elveszített területeinek nagyobb része fölött. Az emberek vidámak a napsütésben, gyerekek, felnőttek azeri és a testvériség jegyében török zászlókat lengetve, páran nemzeti színbe öltözve sétálnak és hallgatják a hazafias dalokat és műsorokat.
A sétány egy részét átalakították, katonai sátrakat állítottak fel, ahol meg lehet tekinteni a győzelmes háború kellékeit: aknákat, gépfegyvereket, de még a hadtápról is van egy tábor, hogy lássa mindenkit, mit ettek a bakák. Nem messze a sátraktól több harckocsit is kiállítottak, lehet fotózkodni, selfizni. Az érdeklődés nagy. Estére pedig zsúfolásig megtelik az egész belváros, fiatalok táncolnak, énekelnek,
Karabah a miénk!
kiabálják, autók dudálva zászlókkal feldíszítve járják a várost.
Az országban már egy éve a háborús győzelem uralja a napirendet, hiszen 27 év után sikerült „felszabadítani” az örmény uralom alatt lévő területek jelentős részét. Televíziós és rádióműsorok, kiállítások, még rajzversenyek is szólnak a diadalmas háborúról. A metrókban plakátok mutatják be a visszafoglalt területek szépségeit, a hadsereg alakulatait, akik között katonaruhában feltűnik az államfő, Ilham Aliyev is. A feliratok pedig mindenhol hirdetik: Karabah Azerbajdzsáné.
A kaukázusi Balkán
A Kaukázus számos népcsoport lakhelye, etnikai sokszínűsége még a Balkánon is túltesz. A Dél-Kaukázus mai határait még az I. világháború utáni években a területet elfoglaló szovjetek húzták meg. Az etnikai mozaikban nem volt könnyű igazságot tenni, de végül az oszd meg és uralkodj elvén Azerbajdzsánon belül a többségében örmények lakta Hegyi-Karabahból autonóm területet hoztak létre, amely egyfajta szigetként emelkedett ki az azt körülvevő azeri települések gyűrűjéből. Ez már az első pillanattól kezdve elfogadhatatlan volt az örmények számára, akiknek ráadásul azt is el kellett tűrniük, hogy az azeriek által lakott Nahicsevánt ugyanakkor exklávéként Azerbajdzsánhoz csatolják.
A Szovjetunió széthullása körüli években hasonló folyamatok zajlottak le, mint Magyarországtól délre az 1990-es évek elején. A régióban fellángolt a nacionalizmus. Grúziából kivált két szakadár terület (s oda a későbbiekben orosz csapatok vonultak be) Abházia és Dél-Oszétia, majd pedig kitört a csecsen háború Északon. De ezek közül a legnagyobb népmozgással járó konfliktus az örmények és azeriek között húzódó háború volt.
Az 1980-as évek végére megerősödtek az örmény elszakadási törekvések, amelyre Azerbajdzsánban és Örményországban pogromokkal válaszoltak. A helyzet eszkalálódása miatt a karabahi örmények 1991-ben deklarálták függetlenségüket, majd örményországi csapatok csatlakozásával nemcsak a helyzetüket tudták stabilizálni, hanem a Hegyi-Karabah és az örmény határ közti területet is elfoglalták, elüldözvén az azeri lakosságot. A Magyarországnál pár ezer négyzetkilométerrel kisebb Azerbajdzsán területének 20 százaléka örmény fennhatóság alá került az első hegyi-karabahi háborúban.
Ugyan különböző adatokat lehet találni, az ENSZ 1996-os jelentése szerint közel 700 ezer azeri hagyta el eredeti lakóhelyét és húzódott meg az ország keleti részein (ők belső menekültek lettek), miközben Azerbajdzsánt 300 ezer örmény, Örményországot pedig közel 200 ezer azerbajdzsáni hagyta el.
A felek végül 1994-ben fegyverszünetben állapodtak meg, amelyet valójában sosem tartottak be, s az összetűzések folyamatosak maradtak a határzónában, vagy ha úgy tetszik: a frontvonalon. A nemzetközi közösség az Európai Együttműködési és Biztonsági Szervezet (EBESZ) három nagyhatalom, az Egyesült Államok, Franciaország és Oroszország által elnökölt minszki csoportjának égisze alatt próbált a feleknek megfelelő békét elérni – eredménytelenül.
Az azeriek által elhagyott települések lassan enyészetté lettek, illetve katonai őrposztokat, bunkereket, védvonalakat alakítottak ki a stratégiailag fontosabbaknál, miközben jelentős területeket védelmi célokból elaknásítottak.
Orosz és török befolyási övezet
Az örmény fél tehát egyértelműen védelemre rendezkedett be, s a komoly tüzérséggel megtámogatott védvonalak jól is állták a sarat, egészen a közelmúltig. A harcok során az azeriek nem tudtak jelentős eredményeket elérni, így a 2016-os négynapos háború idején sem.
A gazdasági nehézségek, az első hegyi-karabahi háború után érkező menekültek komoly tehertételt jelentett a vereség jelentette sokkból lassan lábadozó Azerbajdzsánban, ahol a kultúrpolitika egyik alappillére Karabah visszaszerzése lett – annál is inkább, mivel nagyjából minden 11. lakos onnan származott. Az ország minden múzeumában létrehoztak egy kiállítást a terület elvesztéséről, az elkövetett mészárlásokról.
A szénhidrogének exportjából származó jövedelemnek köszönhetően azonban jelentős fejlődésen ment keresztül az ország, amely utat nyitott a hadsereg modernizációjának. A védelmi költségvetés a kilencvenes évek közepére megelőzte az örményt.
Miközben Azerbajdzsán legnagyobb fegyverimportőre végig Moszkva maradt, az ország a 2010-es évektől egyre szorosabb kapcsolatot alakított ki Törökországgal is: 2010 végén stratégiai partnerségi és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt írtak alá, s 2013-tól rendszeressé váltak a közös hadgyakorlatok – ráadásul ne felejtsük el, hogy a NATO-tag Törökország hadiiskoláiban az utóbbi évtizedekben több ezer azeri katona fordult meg. A 2020-as háború előtt is tartottak egy ilyet, s török csapatok, vadászgépek maradtak is az országban – az utóbbiak jelenléte mindenképp segítség volt a harcok folyamán az azeri légifölény megszerzésében.
A 2020. szeptember 27-én induló offenzíva ugyan az elején az örmények sikerét hozta, azonban nagyjából egy hét után egyre világosabbá vált, hogy az azeriek haditechnikai fölénye miatt egyre komolyabb veszteségeket szenvedve alul fognak maradni. Míg a védők még egy 20. századi háborúra készültek, addig az azeri hadsereg az előző évek fegyverbeszerzéseinek köszönhetően megjelent izraeli és török drónokkal, amelyekkel komoly veszteségeket tudtak okozni az örményeknek. Az azeri győzelmi beszámolók szerint ezek tetemesek voltak, példának okáért 287 tankot semmisítettek meg.
A harcok végül Şuşa elfoglalásával zárultak (pontosabban a rá egy nappal később megkötött fegyverszünettel). Az azeriek számára Şuşa, s vele az örmények lakta karabahi területek egy részének megszerzése már elegendő fegyvertény volt, hogy orosz részvétellel megkössék a fegyverszünetet.
A nyilatkozat – nem megállapodás – szerint mintegy 2000 fős orosz kontingens érkezett az örmények kezén maradó karabahi kerületre, s öt évig ott is maradhatnak, ami meghosszabbítható. Ezzel lényegében Oroszország bebiztosította jelenlétét a térségben, így nagy eséllyel Moszkva dönt, hogy meddig maradnak – noha az azeriek elég bizakodóak, hogy immár csak négy év múlva az oroszok továbbállnak. Ugyan minden igyekezete ellenére Törökország kimaradt a fegyverszünetből, később azonban sikerült elérnie, hogy Karabahtól nem messze az oroszokkal együtt közös, 60-60 fős kontingenst tartalmazó megfigyelő központot állítson fel. Az utóbbi egy évben ráadásul számos megállapodást kötött Azerbajdzsánnal, így Ankara még inkább bebetonozta jelenlétét a Dél-Kaukázusban.
A másik, lelkesedést kiváltó ok, a fegyverszüneti megállapodás szállítási útvonalakról szóló pontja volt. Ennek alapján az azeri-török tandem egy közlekedési folyosót akar nyitni Dél-Örményországon keresztül (Zangezur-korridor), amely jelentős mértékben, nagyjából 340 kilométerrel rövidítené le a távolságot Azerbajdzsán központi része és Törökország között, s nem lenne szükség Grúziára, mint tranzitországra. Így Nahicseván is kapcsolódni tudna szárazföldön Azerbajdzsán többi részéhez. A közlekedési folyosó megépítése az azeriek szerint Örményország izolációját is enyhíthetné.
Néhány megengedőbb örmény nyilatkozatot leszámítva nem sikerült közelebb kerülni a rendezéshez, sőt, a déli örmény-azeri határok pontos demarkációja miatt fegyveres összetűzésekre is sor került májusban és nyáron a két ország között.
Korábban Örményország volt jobb helyzetben, s az azeriek nem voltak hajlandók elfogadni a kialakult állapotot. Immár Azerbajdzsán van jobb helyzetben, neki lenne fontos a végső rendezés, a korridorral és az együttműködésekkel. Az elmúlt egy év, s valószínűleg a következő néhány is ennek a kiharcolásáról fog szólni.
A régió tehát továbbra is feszültség forrása marad, hiába javasolta Törökország egy, a régió országait és részes hatalmait (Azerbajdzsán, Grúzia, Örményország és Irán, Oroszország, Törökország) tárgyalóasztalhoz ültető platform létrehozását. Az ellentétek ezen államok között túl nagyok, a kül- és belpolitikai feltételek pedig nem adottak, hogy ezeket rendezzék.
A szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa
