A Csernobil című sorozat sikerének köszönhetően turisták tömegeinek célpontjává vált Pripjaty, az atomerőmű-baleset miatt, 1986-ban, egyik napról a másikra elnéptelenedett város. A világnak azonban a volt szovjet mintavároson kívül is bőven vannak még szellemvárosai. Ezeken a helyeken járt az Abandoned Engineering című dokumentumfilm-sorozat stábja.
Az egyik szellemváros, az Argentínában fekvő Villa Epecuén nem teljesen kihalt. Egyetlen lakója van, a 88 éves Pablo Novak, aki azt hitte egyszer majd a többi ember is visszatér a településre – írja a Mirror című brit bulvárlap.
A Buenos Airestől 540 kilométerre, délnyugatra fekvő Villa Epecuén üdülőváros az 1920-as években épült ki, egy sóstó partján. A Laguna de Epecuén vize tízszer sósabb az óceánnál, ezért gyógyhatásúnak tartották. A XX. század folyamán egyre többen nyaraltak a környéken. Az ötvenes – hatvanas években a városnak ötezer állandó lakója volt, és minden nyáron húszezer turista érkezett oda, akiknek az ellátásáról több mint kétszáznyolcvan üzlet gondoskodott.
A nyolcvanas években azonban, a klímaváltozás hatására egyre több eső hullott a vidékre. A környékre korábban is jellemzők voltak az áradások, ezért több terv is volt a katasztrófa elkerülésére, épült például egy gát, aminek meg kellett volna védenie a várost, de 1985. november 10-én a víz győzött. A tó vízszintje óránként egy centiméterrel emelkedett, a helyiek arra ébredtek, hogy a házaikban bokáig ér a víz. Bár a katasztrófában szerencsére senki sem halt meg, nagyjából ezerötszáz embernek kellett pillanatok alatt összepakolnia, amit csak tudott, és minden mást hátrahagyva menekülnie.
Aztán 2009-ben a klímaváltozás ismét éreztetni kezdte a hatását, ekkor hosszú száraz időszakok formájában. A közel negyedszázados áradás lassan visszahúzódott, és az addig sós víz alatt álló üdülőváros ismét előbukkant. Csak egyetlen épület marad állva: a város határában álló mészárszék.
Pablo Novak Epecuénben született, és ott is élt a szüleivel és a tizenegy testvérével. Amikor jöttek a katonák, hogy mindenkit kimenekítsenek, a férfi csak egy a városhoz közel álló tanyáig ment. A családja rég messzire költözött, de ő ma is ott él a kutyáival, a környék egyetlen lakható épületben. Egy darabig várta, hogy egyszer majd jobbra fordul a helyzet, és az emberek visszatérnek, de ma már tudja, hogy ez soha sem fog megtörténni.
Pablo azt mondja, amikor hetven éves lett, a lányai adtak neki annyi pénzt, amennyiből vehetett volna egy házat magának valahol, de azt válaszolta, ameddig járni bír, maradni szeretne. Majd ha már nem tud lábra állni, elvihetik az otthonából.
