Ha valaki pár hónappal ezelőtt megkérdezte volna tőlem, hogy mit gondolok a szomszédos Szlovéniáról, szinte biztos, hogy az unalmas és a kicsi jutott volna először eszembe. Aztán kaptam egy emailt: eltölthetek négy másik újságíróval majdnem négy egész napot az országban. Az út nemcsak élményekkel gazdagított, de megkaptam életem talán egyik legnagyobb bűntudatát, mert akkorát tévedtem, amekkorát ember csak tud.
Az igazsághoz mindenképp hozzátartozik, hogy a szlovén fővárosból, Ljubljanából a buszállomáson kívül szinte semmit nem láttam, így a nagyvárosok kedvelői próbálják csak a számukra is fontos következtetéseket levonni beszámolómból. Utazásunk elsődleges célja ugyanis az isonzói csaták helyszíneinek és fontosabb állomásainak megismerése, körbejárása volt, amely arra a kérdésre adott választ, hogy milyen is az élet Szlovénia Olaszországgal határos vidékein. A válasz tökéletesen megfogalmazható egyetlen mondattal:
Első meglepetések
Magyarként folyamatosan azt hallja az ember, hogy idegennyelvi tudásunk bőven elmarad az európai átlagtól. Ez különösen fájdalmas tud lenni egy alig kétmillió főt számláló ország meglátogatásánál, ahol a rurális területen élő kisnyugdíjas is minimum középfokon beszéli az angolt. Négy nap alatt összesen öt különböző városban – Stanjen, Tolmin, Nova Gorica, Miren, Javorca – voltunk útitársaimmal, mégsem kellett egy alkalommal sem kézzel-lábbal kommunikálnom, ha venni, vagy akár csak kérdezni szerettem volna valamit a helyiektől. És ha ez mind nem lenne elég, akkor ott van még az olasz is, amit nyilván a határ közelsége miatt szinte anyanyelvi szinten beszélnek a környéken élők. A nyelvi meglepetéseken kívül furcsa lehet a magyar ember számára a szlovének hozzáállása a turistákhoz, ugyanis annyira kedvesek mindenkivel, hogy az még pont nem zavaró. Bár tudom, hogy ottlétem koránt sem volt elég ahhoz, hogy élménybeszámolóm reprezentatív legyen, mégis üdítő érzés volt, hogy egyszer sem találkoztam túlzó bratyizással, de passzív-agresszív „minekjöttide” hozzáállással sem.
A Toszkánával történő összehasonlítás kicsit sem merész: akármerre néz ugyanis az ember, mindenfelé pálmafák, hegyek, kis és szűk utcák, kőből épült apró ablakos házak, kékes-zöldes folyók és mediterrán gyümölcsök veszik körbe.
Ételek esetében nem tudnám megmondani, hogy mi számít tradicionálisan szlovénnek, hiszen szinte csak olasz ízekkel találkoztam, ami szintén nem meglepő a határ közelségét tekintve. A prosciutto sajtokkal és kenyérrel tálalva állandó kelléke az asztalnak, ugyanúgy, ahogy a különböző mártásokban úszkáló gnocchi is.
Sokkal több magyar vonatkozású dologgal fogsz találkozni, mint az elsőre gondolnád
Az isonzói csaták frontjainak megismerése azért lehet magyarként különleges élmény, mert rengeteg magyar vonatkozású dologgal találhatod szemben magad. Szinte nincs olyan temető a környéken, ahol ne lenne legalább egy magyar sír, de a múzeumokban is folyamatosan felbukkantak a magyar vezetéknevek különböző katonai tisztiségek mellett. Ezek közül a legérdekesebb mindenképp a Soča-völgy közepén, a Mrzli Vrh tetején található Javorca-kápolna volt. Az 1359 méter magas csúcson felépített kápolnát az Osztrák-Magyar Monarchia katonái húzták fel szabadnapjaikon, már ha egyáltalán beszélhetünk szabadnapokról egy világháború kellős közepén.
Minden békéről szól
Abban talán mind egyet tudunk érteni, hogy manapság az egyik legsérülékenyebb emberi érték nem más, mint a béke. Ezért is volt annyira furcsa először, amikor rájöttem, ez a túra valójában a béke fontosságáról szól. Akárhova mentünk, mindenhol ezzel találtuk szemben magunkat: az első világháborús emléktárgyakat felsorakoztató múzeumtól kezdve, a hegyoldalban megtalálható kis éttermen keresztül egészen a a hegy tetején felhúzott templomig minden a béke jegyében született.
Kiemelt kép: 24.hu
