Nagyvilág

A CIA is félreismerte Szaddám Huszeint

A magyar sajtót is bejárta John Nixon története, aki a CIA munkatársaként az elsők között hallgatta ki a volt iraki diktátort. Nixon nagy szolgálatot tett az utókornak és kutatóknak azzal, hogy könyvet írt ebből.

A nagy találkozó 2003 októberében volt, és hamarosan napi rutinná vált az amerikai férfi és a Közel-Kelet egykor legerősebb diktátora között. Nixon visszaemlékezése nemcsak azért szenzációs, mert megismerszik belőle az amerikai külpolitika akkori szűklátókörűsége és a CIA korlátai, hanem azért is, mert szembesíti az olvasót mindazokkal a téves pletykákkal, szaftos mendemondákkal, magánéleti titkokkal, amelyeket ténynek hittünk mostanáig.

Meglepetések

A rettegett iraki diktátort 2006. december 30-án végezték ki kötél által, Nixon visszaemlékezése pedig pontosan tíz évvel később, 2016. december 29-én került az amerikai könyvesboltokba. Az időzítés nem véletlen, épp tíz év van a két esemény között, általában ez a minimum, amennyinek el kell telnie ahhoz, hogy érzékeny eseményeket érintő visszaemlékezések megjelenhessenek.

Nixon könyve számos meglepetést tartogat, de nemcsak Szaddám Huszeinről és életéről, hanem a CIA működéséről, a belső harcokról.

Szerintem általában túlértékeljük az amerikai – vagy bármely más – kémszervezet képességeit, mert csak a kevés látványos sikert és még látványosabb bukást ismerjük, a hétköznapok apró erőfeszítéseit nem. És a Központi Hírszerző Hivatallal még szerencsénk is van, mert talán ez a világ legtöbbet kutatott kémszervezete, amelyről ráadásul gyakran az egykori munkatársak írnak objektív vagy kritikus hangvétellel. Az ebből a könyvből is kiderül, hogy az ilyen zárt diktatúrák esetében a CIA sem tudott sokkal többet annál, mint amit a kutatók is megírtak. A puccskísérletek kudarcba fulladtak, Szaddámot félreismerték, besúgókat nem nagyon tudtak beszervezni.

Ha azt halljuk, hogy a CIA kihallgatott valakit, általában a különböző brutális kínzási technikák jutnak eszébe az embernek (Trump elnök épp a minap hozta szóba őket), fojtogatás, éheztetés, fullasztás. Fontos tudni, hogy Szaddám Huszeinnel nem ez történt. Nixon – a könyvéből és a Heti Válasz interjújából is kiderül – hogy elemzőként dolgozott a szervezetnél, azaz jelentéseket olvasott naphosszat, amiből aztán elemzéseket írt. Amikor Irakban megkapta a feladatot, hogy a volt iraki diktátort kihallgassa, valójában csak az volt a szerepe, hogy először meggyőződjön a személyazonosságáról, majd beszélgessen vele, bizalmat építsen, amíg meg nem érkeznek a profi kihallgatótisztek az FBI-tól.

Hihetetlen vagy nem, a hírszerző ügynökségnél nem foglalkoztak vallatással, kihallgatással (részben ezért is volt olyan botcsinálta, amit 2001 után műveltek), míg a szervezett bűnözéssel és a terrorizmuselhárítással foglalkozó FBI-nál megvolt ehhez a tapasztalat. Ellenben – és itt jött az egyik csavar – a Szövetségi Nyomozó Irodánál nem értett senki Irakhoz, mert nekik korábban ezzel nem kellett foglalkozni. Így fordulhatott elő, hogy Nixon és kollégái hónapokig vártak a profi kihallgatók érkezésére, de amíg azok nem jöttek, legalább kifaggathatták Szaddámot egész életéről és Irak történetéről.

Amikor Szaddám a családjáról mesél

John Nixon a CIA-nál 1997 óta dolgozott, előtte Szaddám Huszeinről írta a szakdolgozatát az egyik neves egyetemen. Első munkája a szervezetnél, az Irak-részlegen belül, az úgynevezett vezető-elemzői beosztás volt, azaz az iraki vezetőket kellett elemeznie. Éveken keresztül olvasta a Szaddám Huszeinnel és vezetői körével foglalkozó híreket, úgy mint: egészségügyi állapot, belső hatalmi harcok, családi élet, szexuális kicsapongások, pénzügyi helyzet vagy mentális állapot. Csak a sorok között olvasva derült ki, hogy ez mennyire izgalmas munka volt: 2002-ben átment az Irán-részlegbe, azaz 2001-ig Bagdad nem volt érdekes a CIA-nak, ott nem lehetett előrelépni karrierben.

Nixon nagy szolgálatot tett az utókornak és kutatóknak azzal, hogy megírta ezt a könyvét.

Getty Images / Sabas Arar
Getty Images / Sabas Arar

Én is mint kutató, és mint aki 2004-ben könyvet írt Szaddám Huszeinről, szembesültem azzal, hogy számos életszerűtlen pletyka lengi át az iraki diktátor életét, amelyeket kész tényként kezelt a szakértői kör – és úgy látszik, a CIA is. Az egyik ilyen klasszikus elem, ami Szaddam brutalitását és a tömegpusztító fegyverek utáni vágyát igyekezett magyarázni a gyerekkori sérülésivel. Szaddám még anyja hasában volt, amikor meghalt az édesapja. Anyja hozzáment Szaddám nagybátyjához, aki a kis Szaddámot állandóan abúzálta, verte. E lelki sérülések hatására aztán a későbbi diktátor már gyerekkorában pisztolyt szerzett, majd az első adandó alkalommal elmenekült a családi háztól és Bagdadba költözött.

Ritka pillanat, amikor egy diktátort a róla írott szakirodalommal szembesítik. Nixon azt írja, hogy mikor ezt elmesélte Szaddámnak, úgy nézett rá, mint akinek elment az esze. A volt iraki diktátor szerint egyrészt náluk a kultúra része volt, hogy mindenkinek volt valamilyen fegyvere, a mostohaapját pedig nagyon is szerette, épp ő volt az, aki őt elküldte Bagdadba, mivel világosan látta, hogy a faluban semmilyen perspektíva nem vár a gyerekre.  A másik közkeletű pletyka Szaddám egészségével volt kapcsolatban. Eszerint a diktátornak súlyos gerincproblémái voltak, és már korábban feladta a vörös húst és a szivart. Szaddám egyenesen kinevette Nixont, amikor ezt meghallotta, sem a háta nem fájt, sem a szivarozást nem adta fel. Nem véletlen, hogy a könyvben rendszeresen megjegyzi a szerző, hogy nemcsak a vegyi fegyverek tekintetében tapogatóztak sötétben,

gyakorlatilag mindent rosszul tudtak a volt az iraki vezető életéről is.

Szaddám, az ember

Nixon csak néhány hetet tölthetett Szaddám Huszeinnel, amikor megérkezett végül 2004 januárjában az FBI csapata, neki át kellett engednie a terepet. Ez a rövid, de intenzív időszak is elég volt ahhoz azért, hogy egy kicsit megismerje az iraki vezetőt. Nyilván a helyzet merőben más volt, nem egy korlátlan hatalmú, rettegett diktátor állt, vagy inkább ült vele szembe, hanem egy hatalmát vesztett és a kimondatlanul is a halálos ítéletét váró öregember.

Szaddám azonban nem volt megtörve, várta a sorsát, de nem ijedt meg tőle. Gyakorlatilag az első napoktól kezdve úgy tekintett ezekre a kihallgatásokra, mint olyan alkalmakra, ahol beszélgethet, ahol meghallgatják. Az első alkalommal meg is jegyezte, hogy miért tartott ennyi ideig, amíg vele szóba áll valaki?

A témáktól függően hol nyitott volt, hol zárkózott. Voltak olyan témák, amelyekről nem szeretett beszélni. Az 1980-as években felesége mellett megjelent egy második nő, aki idővel a második felesége lett. Ez komoly feszültségeket szült már akkor a családban, első felesége és a már felnőtt gyerekei igen rossz néven vették apjuk lépését. Viszont imádott történelmi léptékű előadásokat tartani a világpolitikáról, Irak és a régió történetéről, amelyben természetesen igazolást talált mindarra a szörnyűségre, amit tett.

Az öregedés Szaddám Huszeinen is nyomot hagyott, egyre inkább a vallás felé fordult. Ezt is sokan félremagyarázták nyugaton, mint az al-Kaidával való együttműködés alapját látták benne (utólag kiderült, ilyen sem történt). Nixon egyik legnagyobb megdöbbenése inkább az volt, amikor szembesült azzal, hogy a volt diktátornak micsoda irodalmi ambíciói voltak. Szaddámnak az 1990-es évek végén megjelent egy romantikus regénye. Akkor a szakértők és (CIA-)elemzők egyértelműnek vették, hogy ezt megírta valaki helyette, hiszen a diktátoroknak vannak ilyen megalomán szokásaik. A kihallgatások során ezt a feltételezést Szaddám visszautasította, és kijelentette, nemcsak hogy ő írta azt is, de az amerikai invázió idején fejezte be éppen a második regényét. Mint később kiderült, az amerikai támadás idején nem a háború irányítása foglalkoztatta, hanem épp megküldte a kéziratot Tarik Aziz barátjának, egykori külügyminiszterének.

Képzeljük csak el, amint a háború előestéjén két nyugdíjaskorú iraki férfi egy regény kéziratáról beszélget, ahelyett, hogy iraki hadosztályok és diplomáciai lépések megtételét tervezik. A világ és a CIA ezt is benézte. Abban viszont semmi meglepő nem volt, hogy Szaddám mennyire hibásan mérte fel a körülötte levő világot. Ez minden diktátorral előfordul, aki elszigetelődik, és akit testőrei és tanácsadói elszigetelnek a világtól. Szaddám meg volt győződve róla, hogy az amerikaiak fenyegetése ezúttal is csak üres frázis, hiszen a megelőző tíz évben is többször fenyegették. 2001 szeptembere után azt hitte, szövetségesek lesznek, hiszen a szélsőséges dzsihadisták mindkét ország számára ellenséget jelentettek.

Nagyobbat nem is tévedhetett volna.

És sajnos az sem vigasz, hogy az amerikai vezetés ideológiailag ugyanolyan rövidlátó volt, mint korábban Szaddám, hiába volt, van a világ legjobbnak mondott titkosszolgálata a mindenkori amerikai elnök keze alatt.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik