Az embereknek nincs élményük a háborúról. Ma az a menő, aki öl, aki megment, az senkit sem érdekel. A világ egyre bonyolultabb. Amit az emberek törvényszerűségnek gondolnak, mint a gravitáció, mint az, hogy az alma lefele esik, nem is olyan törvényszerűek. Mint a béke. Ha nem teszünk azért, hogy normális keretek közt éljünk, akkor konfliktus lesz, amiből meg háború lesz, amiből meg halottak lesznek. A halottak közt pedig nincsenek győztesek vagy vesztesek, a halálban mindenki egyenlő.

Ezt Tatai Gábor, a Sziklakórház Múzeum igazgatója mondta, mielőtt megnyitotta két új kiállításukat. Az egyik Budapest ostromáról, a másik a hirosimai és nagaszaki atomtámadás következményeiről szól. Az utóbbiaknak egyébként a kórház is ellenállt volna – így alakították ki -, azóta azonban a nukleáris bombák sokkal pusztítóbbak, a múzeumban sem lenne biztonságban senki.

A Hirosima felett ledobott bomba kezdetleges és még akkori mércével is közepesen hatásos volt – bármilyen cinikus is ez a szó itt. Ám még így is azonnal megölt több mint hetvenezer embert, a robbanás utáni tüzek pedig ugyanennyit megsebesítettek. A sugárfertőzés pedig még csak ez után jött, a halottak száma tehát jóval magasabb. Magáról a robbanásról nem készült fotó, utána pedig nem volt szabad fényképezni, ám a túlélők és a szemtanúk számára mégis létszükséglet volt, hogy valahogyan ábrázolják azt, ami történt. Hogyan képes feldolgozni az ember egy ekkora traumát?

Hát például úgy, hogy rajzol.

Számtalan amatőr és profi rajz, festmény, grafika készült a támadás után. A képek szó szerint lehengerlőek: annyira tele vannak érzelemmel, annyira fókuszáltak a tárgyukra és annyira mentesek minden erőltetett ideolgóiától és – jobb szó híján – mondanivalótól, hogy egyszerűen nem lehet őket nem percekig bámulni. Az emberek nagy része úgy képzeli, hogy egy atombomba egyszerűen “csak” megöli azt a sok tízezer embert és kész – ezek a képek pedig pont azt hangsúlyozzák, hogy ez mennyire nem így van, azokat a pillanatokat örökítik meg, amikre nem is gondolnánk. A folyóban, vagy a bambuszok között menedéket kereső emberek, hétköznapi pillanatok, megfeketedett talpak.

Kiválasztottunk párat – nagyjából véletlenszerűen – tessék. A többit pedig nézzétek meg a Sziklakórházban!