A brüsszeli támadás utáni elemzések a „megszokott” vonalakon haladnak. Egyrészt a felelősök keresése a belga hatóságok oldalán, másrészt az elkövetők személyének és motivációinak felderítése, harmadrészt a „hogyan tovább”-ra keresett válasz keresése. Mivel 2015-ben három „látványos” terrortámadás is volt Európában, még az átlag olvasóban is élhet az emlék, hogy a válaszok most is ugyanazok, mint tavaly.
A felelősök keresése kapcsán egyoldalúan szinte csak a titkosszolgálatok, a terrorelhárítás és hírszerzés felelőssége kerül elő, az elkövetők kapcsán szinte közhelyszerűen sütjük el, hogy kiábrándult, radikalizálódott, harmadik generációs fiatalok követték el a támadást. Mivel ezek a megállapítások általában ismétlődőek és sematikusak, a hogyan továbbra kapott válaszok is azok. A titkosszolgálatok hatékonyabbá tétele, több pénz, több technika és több ügynök toborzása (bürokratikusan megfogalmazva az erőforrások növelése), a potenciális elkövetők hatékonyabb figyelése, ellenőrzése és általában a nemzetközi, EU-s együttműködés erősítése. Természetesen mivel a titkosszolgálati tevékenység jellegéből fakadóan titkos, kívülálló nem értheti, hogy az együttműködés pontosan mit is jelent azon túl, hogy növelni kell az információk megosztását – pont azt, amitől minden szolgálat, ismét csak tevékenységéből adódóan természetszerűleg ódzkodik.
Világos jelek
Hogyan lehet kimozdulni a szokásos narratívákból? Például úgy, hogy az események bekövetkezte után nemcsak a felelősök keresésére helyezzük a hangsúlyt (amely önmagában persze fontos dolog), hanem arról is beszélünk, hogy milyen szerepe lehet a megelőzésnek. A hírszerzés/elhárítás szerepére szűkíteni az elemzést egyben azt is jelenti, mintha ezekről a radikalizálódott emberekből, akikből nem mind lesz terrorista, csak rejtett, konspiratív eszközökkel lehet kideríteni, hogy megőrültek. De ez nem így van.
A terrorcselekmények után készült vizsgálatok szinte minden esetben rámutattak, hogy az illető radikalizálódásának voltak világos jelei. Ha börtönben ültek, akkor észlelték a börtönpszichológusok, a foglárok. Ha otthon történt, észlelték a szülők, a testvérek, a szociális munkások. A Pennsylvaniai Egyetem terrorizmussal foglalkozó intézetének egyik kutatása 2009-ben többek között kimutatta, hogy az esetek 54 százalékában a családtagok konkrét információkkal rendelkeztek szerettük radikális gondolatairól, motivációiról, az esetek 79 százalékában pedig a későbbi elkövető tágabb környezete ismerte a szélsőséges nézeteit.
A hatékony megelőzésnél ezeknek az információknak kell eljutniuk a megfelelő intézményekhez, személyekhez, de ez nem technikai fejlesztésekkel, új ügynökök toborzásával lehet elérni, hanem azzal, hogy együttműködés, információcsere van a lehető legalacsonyabb szinten (azaz, akik a munkát végzik, nem osztályvezetők, igazgatók, főigazgatók szintjén), ahol az adott városban vagy kerületben dolgozó rendőr, pszichológus, szociális munkás, drogprevenciós szakember ül együtt az odaküldött elhárító- vagy terrorszakértővel.
Az ilyen találkozók is ugyanolyan hatékonyak tudnak lenni, nem kerülnek több pénzbe, csak bizalom és a párbeszéd igénye kell hozzá. Példa is van rá, hogy léteznek és működnek Skandináviban vagy Hollandiában. Először Aarhusban, egy dániai nagyvárosban próbálták ki, teljesen helyi kezdeményezés alapján kiegészítve már visszatért dzsihadisták reintegrálásával. Az eredmény: 2013-ban 30 dzsihadista utazott Szíriába, 2014-ben kettő, 2015 már csak egy. Magyar szemmel Dánia talán egy lényegtelen országnak tűnik a szélsőségesek szempontjából, de érdemes tudni, hogy az EU-ban a saját lakossághoz viszonyítva ez volt a második legnagyobb „kibocsátó” ország a vallási szélsőségesek tekintetében.
Leereszkedni az emberek közé
A megelőzésnek persze az is része lehet, hogy maguk a rendőrök, vagy a tágabban vett rendvédelmi közösség tagjai válnak nyitottabbá, elérhetőbbé a közemberek számára. A Pennsylvaniai Egyetem fent idézett tanulmánya nem szól arról, hogy vajon a családtagok hány alakalommal fordultak a rendőrséghez és a figyelmeztetéseiket hányszor vette komolyan a rendőrség (vagy a titkosszolgálat). A rendvédelmi szervek „nyitottabbá tétele” azt jelentené, hogy le kell ereszkedni az emberek közé, hogy az egyszeri állampolgárnak legyen bátorsága szólni, jelezni, ne azt gondolja, hogy úgysem érdemes. Ha bemegyek a rendőrőrsre, még engem fognak gyanúsítani – gondolhatja.
Emlékszem, 2013-ban volt szerencsém egy beszélgetésen részt venni FBI ügynökökkel Texasban, akik többek között arról beszéltek, hogy milyen hétköznapi eszközökkel próbálják megelőzni a terroristák, de akár az iskolai lövöldözések elkövetőit. Semmi forradalmi nem volt abban, amit mondtak, inkább az volt a meglepő, hogy ezt sokáig nem csinálták.
Azt mesélték az FBI ügynökök, hogy a saját felelősségi területükön rendszeresen látogatni kezdték a fegyverboltokat (ezekből Texasban rengeteg van), de a szokásos „körbeszaglászáson” túl időt szántak arra, hogy valamiféle normális kapcsolat is kialakuljon. Ott hagyták a névjegykártyájukat (ezt külön kiemelték, talán nem szokás FBI ügynököknél, annak idején mi sem kaptunk) a szokásos szöveggel, hogy ha bármi gyanúsat észlel…
Meglepetésükre a nyitottabb hozzáállás eredményeként sokkal több telefont kaptak később, ami elmondásuk szerint egy konkrét esetben egy lövöldözés megakadályozásához is vezetett. FBI ügynökökkel, a munkájuk miatt és a róluk kialakult kép miatt, senki sem szeret barátkozni, de a korrektebb hozzáállás, a rendszeres tájékozódás több információt és több nyitottságot biztosított számukra.
Nincs gyors megoldás
Az ilyen típusú változtatásoknak, a szélesebb értelemben keresett megoldásoknak kevés esélyük van a megvalósulásra egy-egy erőszakos cselekmény után, mert alapvetően aluról jövő kezdeményezésekről van szó, ráadásul egyáltalán nem látványosak, nincs mit rajtuk bejelenteni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az általában bejelentett intézkedésekre nem lenne szükség, vagy látszat intézkedések lennének, hiszen általában a terrortámadások után derülnek ki a hiányosságok. A Külügyi és Külgazdasági Intézetben megjelent, Szalai Máté kollégámmal közösen írt tanulmányunkból kiderül, hogy a brüsszeli dzsihadisták „otthonának” számító Molenbeek negyedben 158 státusz volt betöltetlen a rendőrségen. Az intézkedések keretében most 50 fővel csökkentik ezt a hiányt. Ez a hír egyébként rávilágít a tágabb együttműködési kísérletek hiányának okára is. Kinek van ideje heti egy két órát másokkal beszélgetni valami távoli fenyegetés kereséséről, ha három ember munkáját végzi napi 10 órában, és ez is csak arra elég, hogy a legsürgetőbb feladatokat megoldja. Így van ezzel a rendőrség, a büntetésvégrehajtás, az iskolafelügyelet, a szociális ellátórendszer. Épp a „felszín” rendüléseit érintő és pontosan érző, de egyébként kifacsart szakembereknek kellene lenniük azoknak, akik észreveszik a radikalizáció kezdődő jeleit.
Összetett problémákra nincsenek gyors megoldások és gyors intézkedések. A terroristák felderítését és megállítását nem lehet és nem is érdemes csak a titkosszolgálatokra bízni. Ez egyrészt hamis biztonságérzetet és elvárásokat kelt a közvéleményben a terrorizmus elhárításával kapcsolatban, másrészt redukálja a gondolkodást a terrorcselekmény utolsó pillanataira. A megoldást és a beavatkozást szélesebb területeken kell keresni, minél kevesebb bürokráciával, minél több szereplő bevonásával (de világos irányítószerep mellett) és a források – legyen az technikai vagy humán erőforrás – szélesebb elosztásával. Ez persze naivan hangzik.
Ez pedig elvezet minket ahhoz a kérdéshez, hogy a politikusok és rajtuk keresztül a társadalom mit tart fontosnak, milyen prioritásnak tekint relevánsnak saját társadalmi békéje, gazdasági fejlődése és jövőbeni kilátásai terén.
Wagner Péter
biztonságpolitikai elemző
Külügyi és Külgazdasági Intézet
