Bajtársak. Így jellemezte a nyugat és kelet között ingadozó Oroszország, Törökország és Magyarország vezetőit a Huffington Poston megjelent írásában Simonyi András. A neves amerikai John Hopkins egyetem transzatlanti kapcsolatokkal foglalkozó kutatóközpontjának ügyvezető igazgatója szerint a „bajtársak” között bár vannak nagy különbségek, sok hasonlóságot lehet találni.
Mindannyian „tehetséges politikusok”, akik a hatalmat megízlelve képtelenek lemondani arról, és minél tovább szeretnének vezetők maradni, és ehhez a „formális demokrácia” csak egy eszköz. Simonyi szerint mindhárman „csodálatosan jól ismerik népeik lelkét (értsd: félelmeit)”, és nacionalizmusra, a „dicső múlt emlékére”, és az idegengyűlöletre építik hatalmukat. Ez utóbbi Simonyi írása szerint különösen azért furcsa, mert mindhárom nemzet a különböző népek kereszteződésének köszönheti felemelkedését.
Simonyi szerint a nyugati demokrácia iránt érzett gyűlöletük „személyes”, mert félnek a demokráciától, ahol fékek és ellensúlyok akadályozzák a túl nagy hatalom megszerzését, és ahol olyan választási rendszerek működnek, amelyek minden hiba ellenére lehetővé teszik a hatalomváltást. Ezért próbálkoznak az illiberális demokráciával, ahol a „demokráciát kasztrálták” az elmúlt években.
Simonyi szerint azonban nem kell annyira nagyon aggódni. Erdogan elnökválasztási győzelme nem volt annyira lehengerlő, és a politikus még „észhez térhet”, Putyinnak pedig egy önálló állam lerohanására volt szüksége arra, hogy növelje népszerűségét. Orbán Viktor pedig „túlságosan önelégült lett, ami biztos jele a vég kezdetének”, és a „magyarok szép csendben erőt gyűjtenek”.
Az egykori washingtoni nagykövet szerint a „bajtársak” jelentette kihívásokra az Orbán szerint hanyatló liberális demokráciáknak nem a tekintélyelvű államformák bevezetésével, hanem éppen ellenkezőleg, még több demokráciával, a jogállamiság megerősítésével és még nyitottabb társadalmi berendezkedéssel kell válaszolni, és követni Finnország, Svédország, Norvégia és Dánia példáját.
