2009 januárjában Budapesten rendezik meg azt a nemzetközi konferenciát, ahol elképzelhető: a Nabucco-gázvezeték megépítésével kapcsolatban végre megszületik a kormányközi megállapodás. Ez nagy lökést adna a projektnek. A nem orosz gázt szállító és Oroszországot kikerülő vezeték idáig is élvezte az Európai Unió, az Egyesült Államok és az érintett országok politikai támogatását.
Egyetlen akadálya van még a kormányközi megállapodásnak: Törökország a tervezett vezeték kapacitásának 30 százalékára tart igényt, ami viszont a többi érintett ország számára nem elfogadható. A túlzott ankarai igények mögött vélhetően az áll, hogy a megkerülhetetlen Törökország minél nagyobb hasznot szeretne húzni a projektből.
Gazdasági és biztonságpolitikai projekt is
A Nabucco-gázvezeték építésének felgyorsulása több tényezőnek köszönhető. Először is a grúziai konfliktus ismét ráirányította a figyelmet az új orosz külpolitikai doktrínára, melynek lényege: Moszkva ismét saját érdekszféra kialakítását akarja. Ebben a stratégiában fontos szerepet játszik az „energiafegyver is”. Így mind Washingtonban, mind Brüsszelben ismét előtérbe került az a megközelítés, mely szerint a Nabucco nem pusztán gazdasági, hanem biztonságpolitikai projekt is.
Egy másik szempont, hogy ha végre valóban épülne a vezeték, akkor mind Azerbajdzsánban, mind Türkmenisztánban rendelkezésre állna annyi gáz, amely a Nabuccót is el tudná látni.
Mindemellett egyre reálisabb az a terv is, amely szerint a Közel-Keleten keresztült Törökországon át egyiptomi gáz is szállítható a Nabuccóba. Izrael most is kap egyiptomi gázt, a megindult izraeli-szíriai tapogatózásoknak pedig egyik konkrét eredménye lehetne egy új gázvezeték, amivel a térségben mindenki jól járna. A jelenlegi helyzetben a Nabuccóval kapcsolatban az egyetlen új kérdés, amire nem tudjuk a választ: vajon milyen hatással lesz a projektre a kibontakozódó pénzügyi válság?
A győztes mindent visz?
A Nabucco esélyeinek javulása összhangba hozható a Déli áramlat orosz projekt építésének kétéves elhalasztásával. Az, hogy a két vezeték ab ovo kizárja-e egymást, politikailag vitatott. Az viszont szakértői körökben egyértelmű, hogy az a vezeték, amely előbb épül meg, üzletileg megkérdőjelezheti a másik létjogosultságát.
Talán ezért is tett meg Moszkva az elmúlt években mindent annak érdekében, hogy azt a látszatot keltse: politikailag a Nabuccónak semmi esélye. Ennek egyik legújabb jele volt az, ahogyan a Gazprom megpróbálta átcsalni a Nabuccóról a Déli áramlat-projekt támogatására a román kormányt.
Moszkva Romániát édesgeti
Moszkva szándékát két szempont határozhatta meg: egyrészt a következő bulgáriai választásokon várhatóan egy atlantistább jobboldali kormány alakul a jelenlegi oroszbarát szocialista kormány helyett. Romániában viszont a novemberi szavazások után egyáltalán nem biztos, hogy Basescu elnök Amerika-barát pártja többséget tud maga köré szervezni a leendő törvényhozásban. Vagyis az orosz fél próbálja politikailag biztosítani az útvonalat.
Ugyanakkor a Déli áramlat problémáira leginkább az a tény világít rá, ahogyan Moszkvában kiszivárogtatták: azon is gondolkodnak, hogy esetleg rácsatlakozhatnának a Nabuccóra (az orosz részvételről korábban is szó volt azzal a feltétellel, hogy a Gazprom nem szerezhet többségi tulajdont a vezetékben).
Ez a bejelentés párhuzamosan hangzott el azzal, hogy 2014 előtt semmilyen formában nem indulhat el a Déli áramlat építése. Vagyis a projekt legfőbb gyengesége egyértelművé vált: nincs meg a pénzügyi háttere. Ezt a problémát tetőzheti, hogy az eső kőolaj- és földgázárak komoly gondot okozhatnak Moszkvának.
Moszkva Kijevvel barátkozik
A Kreml azonban alighanem egy újabb szempontot is figyelembe vesz. Amennyiben Ukrajnában egy oroszbarát kormány alakulna, akkor stratégiailag nem biztos, hogy egy olyan Déli áramlat-projektet érdemes erőltetni, mely a tervezett tenger alatti szakasza miatt jóval drágább lenne egy újabb, szárazföldön és netán Ukrajnán áthaladó vezeték kiépítésénél. A változó ukrán-orosz viszony előszele lehet, hogy az elmúlt időszakban Moszkvában „megfeledkeztek” arról a korrupciós feljelentésről, mely Julia Timosenkót, a jelenlegi ukrán miniszterelnököt sújtja.
Ráadásul Timosenko az ukrán belpolitikai válság közepette közelebb került az oroszbarát ellenzék vezetőjéhez, a korábbi „halálos ellenfélhez”, Viktor Janukovicshoz. Az ukrán politikai váltásra jellemző, hogy a grúz konfliktussal kapcsolatban Timosenko egyszer sem nyilatkozott, ellentétben Viktor Juscsenko elnökkel, akinek Amerika-barátsága köztudott.
Ha Ukrajnában a közeljövőben parlamenti választások lesznek, akkor a jelenlegi felmérések szerint nehezen tudna nem oroszbarát kormány alakulni. Lehet, hogy ez az új fejlemény lesz az, mely a Déli áramlat terveit egy időre végkép az íróasztalok fiókjába száműzi.
