Az új fegyverek kellemetlen szokása, hogy nem nyugszanak, ameddig be nem vetik őket. Ez így volt Hirosímánál és Korában, majd Vietnamban is: „…a fegyverkezés olyan gazdasági kényszer, mely mindig veszedelmes politikai és katonai döntéseket von maga után. Ha valóban létezik ilyen törvényszerűség, márpedig létezik, akkor Vlagyimir Putyin elsöprő választási győzelme Oroszországban nem örömhír a világnak” – írja Bokor.
Mindezt persze valamiféle gazdasági kényszer is hajtja. Bár Bokor szerint a „fegyverkereskedelem lehet ugyan gazdasági húzóágazat, de legfeljebb formálisan képes a világ élvonalában tartani egy országot”. Viszont az ellenkezője, hogy a fegyverkezéstől tartózkodó országok hátrányt szenvednének a gazdasági fejlődésben, nem igazolódott be, állítja Japán vagy India példáján. A szovjet hibákból tehát a mai orosz vezetők láthatóan nem sokat tanultak.
Putyin és a környezetében lévő személyek a hadiipar fejlesztését tekintik az orosz növekedés kulcselemének. És ez ugyanúgy az igazi modernizáció akadályává válhat, mint a szovjet korszakban, véli Bokor Pál. „Oroszország szuperhatalmi státuszának visszaállítása, hatalmának újbóli kiterjesztése legalább a volt szovjet térségre, a határokon belül népszerű vagy legalábbis elfogadott.” És sajnos a kurzusnak Kelet-Európában is vannak drukkerei: mert szerintük „ két szuperhatalom sokkal jobb, mint egy”.
Az a baj, hogy az orosz katonai erő fitogtatása a Kreml mindennapos propagandájának részévé vált, véli a cikk. „Számtalan jel mutat arra, hogy az orosz vezetés elszánta magát a gazdasági erőforrások zömének katonai területen való „hasznosítására”. A Guardian elemzése szerint mutatkoznak is bizonyos részeredmények, s nemcsak a levegőben.” És baj az is, hogy Washington komolyan veszi az új moszkvai kihívást. Mi ez, ha nem egy új fegyverkezési verseny kezdete? – teszi fel a kérdést az írás.
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
