A testület ezzel elutasította a Romanov utódok – köztük Marija Vlagyimirovna nagyhercegnő – keresetét, amelyben az orosz főügyészség egy korábbi döntését sérelmezte. A rehabilitációk ügyében illetékes főügyészség ugyanis arra hivatkozott, nincs jogi alapja annak, hogy II. Miklós és családtagjai politikai elnyomás áldozatai lettek volna. Szerinte a cári család ellen előre megfontolt szándékkal követtek el gyilkosságot.
A Romanovok ügyvédje, German Lukjanov azt hangoztatta: a Romanov-család leszármazottainak történelmi bizonyítékaik vannak arra, hogy a cári család kivégzése a politikai elnyomás következménye volt. Mint mondta, elsősorban az uráli szovjethatalmat megtestesítő bizottság kivégzési határozatáról van szó, amit megerősített a népbizottság is.
II. Miklós cár 1917. március 2-án (az orosz ortodox naptár szerint 15-én) lemondott trónjáról fivére, Mihail Alekszandrovics nagyherceg javára. A lemondott cárt március 8-án az Ideiglenes Kormány megbízottjai a mogiljovi főhadiszálláson letartóztatták és Carszkoje Szelóba vitték. Később a feszült belpolitikai helyzet, a tömegek haragja miatt a szibériai Tobolszkba menekítették, majd a bolsevik hatalomátvétel után, 1918 áprilisának végén az uráli Jekatyerinburgba szállították. Két és fél hónappal később itt, az Ipatyev-ház alagsori szobájában érte utol a végzet a cári családot. 1918. július 16-ról 17-re virradó éjjel felébresztették, a pincébe terelték a cári családot, majd felolvasták halálos ítéletüket. Ezután őreik gépfegyvertüzet zúdítottak II. Miklós cárra, feleségére és gyerekeikre.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
