„Tudom, hogy tudod, elmúlik
egy kicsit rossz most, de elmúlik
meg a mindig más is elmúlik
és a nagyon rossz is elmúlik
meg a nagyon jó is elmúlik…
…olyan szörnyen érzem magam
olyan szörnyen, szörnyen jól”
Timothy Garton Ash, aki fél évszázada figyeli és írja Európa történetét, a második világháború utáni évtizedeket két korszakra osztja. A háború utáni, post-war időszakot 1989-ben felváltotta a fal utáni, post-Wall korszak: a liberális demokrácia felívelésének és a történelem végéről szóló magabiztos jóslatoknak az ideje. Ennek szerinte 2022. február 24-én lett vége, amikor az orosz tankok átlépték az ukrán határt. Ami utána jön, annak egyelőre csak annyi a neve, hogy poszt-poszt-fal –
A poszt előtag a tanácstalanság nyelvtani formája. Már tudjuk, mi ért véget, de még nem tudjuk, mi kezdődött. Posztkommunizmus, posztmodern – a mi nemzedékünk ebben a nyelvtani előszobában töltötte felnőtt élete jó részét, és lassan otthonosabban mozog benne, mint bármelyik korszakban, amelybe az előszoba után végre be kellett volna lépnünk. A korszakhatárokat persze mi húzzuk meg. Az idő úgy halad, mint a karaván: a kutyák ugatnak, de egyetlen teve sem tudja, hogy éppen korszakhatáron lép át. Ifjúkoromban az Aurora cirkáló ágyúlövésétől számították a legújabb kort. Az ágyúlövés valóban eldördült; a korszakhatárt a tankönyvszerzők tették mellé, mint egy kényelmes, ideológialag passzentos dátumot.
Ezekben a korszakolásokban mindig ott van egy kis helyi íz is. Magyar szempontból a liberális felívelés jóval 2022 előtt véget ért: 2010-ben a kétharmaddal, az illiberális állam meghirdetésével. Mi már akkor a poszt-poszt-falban éltünk, csak szerényebben: Orbán-rendszernek hívtuk. Közben a poszt-posztorbáni korszak is elkezdődött: egyre több minden történik velünk, amire már az új hatalomnak kell válaszolnia. Az idő halad, a szókincsünk kissé lemaradt tőle.
