Közélet

Meghalt Del Medico Imre

Márciusban interjúztuk minden idők legaktívabb magyar sajtólevelezőjét. Azt mondta: „Érdekes lenne megélni a százat.” Épp a kilencvenhatodik születésnapján, november huszonötödikén halt meg.
Korábban a témában:

Életről és halálról beszélgettünk vele idén tavasszal. Rögtön egy sajtóbakival kezdtük, hogy mi is volt ez, nagyinterjúnkra kattintva kiderül.

Aztán a család került sorra, konkrétan az, hogy a Del Medico família Olaszországból került Magyarországra.

A tizenkilencedik században számos olasz szalámikészítő települt át Magyarországra, mások mellett a Dozzik, a Vidonik és mi. Dédapám, Pietro Del Medico Tarcentóban született, Budapesten ő alapította az 1850-től 1912-ig működő első magyar szalámigyárat, méghozzá Del Medico Péter és Fia Első Magyar Szalámigyár néven. Apám már 1931-ben, negyvenhárom évesen meghalt, alig emlékszem rá. Megözvegyülő édesanyám kicsiny, mindössze tizennégy szobás panziót nyitott a Bécsi utcában. Úri közönség, a társadalom krémje lakott ott, arisztokraták, diplomaták, tehetős polgárok. Olyanok, mint Révai János gróf, aztán Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter fivére, Miklós. A panziónkban talált otthonra Bernáth László címzetes honvédelmi államtitkár, ki később atyai barátom lett, valamint Goldberger István a híres gyáros família bécsi ágából. Károlyi Mihály húga is a vendégünk volt. Egyesek évekig maradtak, mások csak a báli szezonban béreltek szobát. Nálunk otthonra találtak. 1948-ig volt meg a panzió, de valójában már 1944-ben megszűnt a jó világ, amikor a nyilasok önhatalmúlag kineveztek fölénk egy igazgatónőt, minket pedig kirúgtak, de legalább a lakásunkban maradhattunk. A háború után visszavettük a panziót, de a nő persze nem számolt el a jövedelemmel.

Del Medico Imre: Érdekes lenne megélni a százat
Nagyinterjú minden idők legaktívabb magyar sajtólevelezőjével életről, halálról.

A család több tagját nyilasok hurcolták el, az édesanya a háború után Del Medico Imre bátyját keresve hirdetést adott fel a következő szöveggel: „Fiamat, dr Szili Györgyöt 1944. július elején deportálták Sárvárról Auschwitzba, Birkenau D. Lagerből vitték be 1945. január 20. körül állítólag Németországba Gleiwitz felé. Aki tud róla, könyörögve kérem értesítsen: DEL MEDICO IMRÉNÉ”.

Úgy történt, hogy anyám zsidó, György az első házasságából származott. A bátyám karpaszományosként kétszer járta meg a frontot, de harmadjára, negyvennégyben már munkaszolgálatra hívták be, azt nem akarta, próbált leszökni Romániába. Balszerencséjére egy agent provocateurnek fizetett, aki átadta a rendőrségnek. Sárvárra internálták, onnan Auschwitzba, majd mint munkaképest hajtották Nyugatra. Aztán menet közben a németek agyonlőtték az egész társaságot.

Del Medico Imre és az édesanya túlélte a vészkorszakot.

Apám őskeresztény, vagyis egyetlen zsidó őst sem találtak nála, így anyám hivatalosan árja párja lehetett, nem zaklatták, ahogy engem, árja és árja párja gyermekét sem. Sőt, frontra se kellett mennem, miután 1943-ban, húszévesen megbetegedtem, gyermekparalízist kaptam, és azon nem kevesek közé tartozom, akiken maradandó nyomot hagyott a fertőzés. Pár évig bottal jártam, aztán bot nélkül, de sántítva, a jobb lábfejemet azóta se tudom mozgatni, lifegett egész életemben. 1949-ben egy maszek hangversenyszervezőnél vállaltam pénzbeszedői állást, napi harminc emeletet másztam meg. A főnök telefonon eladta üzemeknek a jegyeket, én mentem a pénzért, tíz százalékot kaptam. Csak sajnos a jó lábam is lerobbant a sok lépcsőzéstől. Onnantól megint bot a kilencvenes évekig, majd könyökmankó. Pár éve már fel sem tudok állni, összecsuklanék, tolószékbe kényszerültem. De ezzel sincs semmi bajom, sose zavart, sose volt kisebbségi komplexusom.

Del Medico Imre újságírónak készült, de mindössze két cikke jelent meg, mindkettő a Mai Napban, az egyik a Posta méntelepéről, a másik a követségi nyelviskolákról szólt.

Fotó: Bielik István / 24.hu

Hegedűs Gyula főszerkesztő tanácsa maradt meg az emlékezetemben, a riportírásról azt mondta: „Csak hűvösen, csak hűvösen!” Aztán annyira hűvösen írtam, hogy a betegségem félbe is szakította az újságírói karrieremet. Addigra letettem az érettségit, de utáltam a gimnáziumot, elhatároztam, én aztán nem tanulok tovább. Bekerültem egy állásba, ám azt még jobban utáltam, és félévkor mégiscsak beiratkoztam a műegyetemen a közigazgatási karra.

„Direkt” nem jogra ment, pedig a családjából többen is ebben a szakmában dolgoztak.

Pont ezért. Csak azért se! El kell ismerjem, alapjában véve ronda egy fráter voltam. Legalábbis annak tartottak. Pedig csak szóvá tettem a disznóságokat. A családban is. És diákként is. Nem szerették. Tán mert sose csomagoltam a véleményemet.

Az első állását 1945-ben, huszonkét évesen a külügyminisztériumban kapta.

Amíg alá nem írtuk a békeszerződést, vagyis 1947-ig, korlátozták Magyarország szuverenitását, be- és kiutazni csak a szovjet felügyelet alatt álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélyével lehetett. A magyar külügyben mások mellett én kezeltem és továbbítottam a szovjeteknek a kérelmeket. Újsághirdetésben kerestek nyelveket beszélő fiatalokat fogalmazónak. Mondom: ez egy jó tipp! Négyszázan jelentkeztünk a tanfolyamra, negyvenet vettek fel, köztük engem.

Már akkor beszélt németül, franciául, angolul.

És olaszul is, persze, de abból nem vizsgáztam. Németül megtanultam von haus aus, az apai ág eleve kétnyelvű, a nagyanyám bécsi születésű. A francia meg az angol meg az olasz pedig privát nyelvtanárral zajlott, a szüleim bölcsen ragaszkodtak hozzá. A külügyben értékelték ezt, különösen, hogy hamar kiderült, ez a nagypofájú fiú, vagyis én, dolgozni is egész jól tud.

Két év után elbocsátották; azt írta a Magyar Dolgozók Pártjának lapja, a Világosság 1948. január huszonkilencedikei száma, hogy: „Leleplezték több külügyi képviselő bűnös múltját!… Bárdossy és Sztójay bizalmasai az elbocsátott tisztviselők között!… Del Medico Imre miniszteri fogalmazó a SZEB engedélyek korlátlan irányítója volt. Ezzel kapcsolatban igen sok kifogás merült fel ellene.”

Ez egy olyan büdös nagy hazugság, hogy hetven év távolából is dühbe gurulok tőle. Gyalázatos cikk, az akkori kommunista pártpropaganda mocskossága. A valóságban az történt, hogy január közepén kijött a 600/1948. számú kormányrendelet úgymond a külügyi szolgálat demokratikus átalakításának biztosításáról, melynek nyomán huszonhatodikán száz főt rúgtak ki a minisztériumból a magamfajta segédfogalmazótól altiszteken át követekig és meghatalmazott miniszterig. Még a velem együtt bekerült komcsikat is eltávolították. A keményvonalasok vették át a hatalmat. Két évre állástalanul maradtam. Anyámmal éltem, néha beesett egy-egy szerényen ugyan, de legalább fizető fordítás, amúgy meg eladtuk, amit lehetett, bútort, mindent. 1950-ben sikerült újra elhelyezkednem a Margitszigeti Nagyszálló Vállalatnál, a Palatinus szállónál lettem bónkontrollos: ha a konyháról vagy bármely placcról, bárból, presszóból kivittek ételt, italt, a pincér leadott a tömbjéből egy cetlit a felírónőnek, aki azt szögre tűzte, a nap végén pedig összesített. Másnap ez alapján velem, a bónkontrollossal számolt el a fizetőpincér.

A Nagyszállóból is elküldték.

Ott is a nagy pofám okozta a vesztemet. A munkaidőm hivatalosan nyolctól négyig tartott, aszerint is fizettek, a gyakorlatban viszont este hatig, hétig, olykor nyolcig bent kellett maradni. Dacból a valós időpontok alapján vezettem a jelenléti ívemet. Szóltak, hogy ezt nem szabad, nyilván nem jött ki a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás”. Nem változtattam, kiborultak rám.

Nem emigrált, pedig négy idegen nyelvvel bárhol megállhatta volna a helyét.

Fotó: Bielik István / 24.hu

Itt volt anyám jövedelem nélkül, még nyugdíjat sem adtak neki. Nélkülem éhen halt volna. Mindenünket elvették, utoljára a lakást is, 1949 januárjától albérletben éltünk. Ha anyám nincs, persze megyek, de így én voltam a családlenntartó, ahogy annak idején neveztem magam.

A hotelből a Szerzői Jogvédő Hivatalhoz, aztán a Művészeti Alaphoz igazolt.

Némi munkanélküliséget követően. Minden álláshoz protekció kellett. Anyám segített, jelenetet csinált egy magas rangú művészrokonnál azzal, hogy „Imre nem hülye, nem gazember, még sincs állása, tégy már valamit!”. És az illető tett. Mindkét helyen használtam a nyelveket, vevők és jogtulajdonosok között leveleztem.

Hobbiból is levelezett: a hatvanas évek közepétől karcos olvasólevelekkel szórta meg a komplett magyar sajtót. Jobbára az Esti Hírlapnak írt, aztán a Magyar Nemzetnek, később a Népszabadságnak és a Magyarországnak meg a 168 Órának. Kezdetben egy vadonatúj zuglói panel tulajdonosaként olyanokat tett szóvá, hogy az építkezéshez miért kellett kivágni az ősfákat, hiszen évtizedekbe telik, mire a friss facsemeték árnyat adnak a dolgozó népnek.

Idővel az újságírói tévesztésekre specializálta magát. Több tízezer olvasói levet jegyzett.

Mindnek nyoma van, ugyanis indigóval dolgoztam és a válaszleveleket is archiváltam. Tizenöt éve a Fővárosi Levéltárnak adtam az addig összegyűlt anyagot. Ha feldobom a talpam, az azóta született dokumentumokat is megkapják.

Mindig is ingyen írt, lap sose kínált neki munkát, pedig elgondolkodott volna, ha ajánlatot kap.

Már kilencven fölött részt vett egy könyv szerkesztésében. Egy barátja szerint az adott témakörben legalább annyit tudott, mint a Google.

A kötet a háború utáni évekről szól, melyeket végigéltem, végigtanultam, végigolvastam. Még jó, hogy képben vagyok.

Írógépen írt, elutasította a digitális világot.

Nem elvi kérdés. Valahogy minden technikai dologban vészesen tehetségtelennek bizonyulok. Például sosem vezettem autót, még csak nem is vonzott. Ügyetlen vagyok a végtelenségig. Mindenben. Nulla kézügyesség. Lényegében rettentő balfasz tudok lenni. Gyerekként is ilyen voltam. Amire rátett, hogy a polgári neveltetésből hiányzik a barkácsolás. Ha valamit meg kellett javítani, mestert hívtak a szüleim. Még egy kipottyant szöghöz is. Ha nem jó a villany, jelezzük az elektrotechnikusnak, ha billeg a szék, az asztalosnak, ha valami egyéb malőr támad, akkor meg a házmesternek. Már nős voltam, amikor egyszer kiment a biztosíték, az a régi, a becsavarós porcelán. Ahogy tanultam anyáméktól, szóltam a házmesternőnek, aki felküldte a férjét, ő avatott be, hogyan kell megpatkolni a biztosítékot. Én boldogan fogadtam be a tudást, azt hittem, ez a hivatalos módszer. Este boldogan újságoltam a feleségemnek, aki gyakorlati asszony, vegyészmérnök volt, hogy végre értek valami értelmes dologhoz is, mostantól magam patkolom a biztosítékot. Hát úgy letolt! Én pedig szomorúan vettem tudomásul, hogy rögtön az első technikai megvilágosodásommal életveszélyt kívántam szabadítani a családomra… Mindig is rengeteget gépeltem, két ujjal ugyan, ám gyorsan, nagy erővel, rohanva. A finommozgásos gépelésre képtelen vagyok. Az írógépem muzeális darab. A munkahelyi írógép-karbantartómtól vásároltam úgy ötven éve, s már akkor sem volt fiatal szerkezet. Alighanem első világháború előtti. Sok éve rendbe tette egy szakember, se előtte, se utána nem kellett hozzányúlni.

Voltak találmányai, egyet velünk is megosztott.

Az emberek komoly hasznát vennék egy házi présszerkezetnek, ami egybeolvasztja a megmaradt szappandarabokat. A sok kicsiből lenne egy új szappan, s nem veszne kárba a rengeteg anyag.

Támadt ötlete a sportvilág jobbítására is. Például az, hogy a nők ne futballozhassanak. Meg az, hogy az ökölvívás betiltassék.

Az érdekes, ha egy nagydarab szőrös férfi gyomrozza a másik nagydarab szőrös férfit. De amikor a nők a maguk csodálatos idomaival püfölik egymást, az baromság, szörnyű, természetellenes. Inkább kapjanak hajba! Az passzolna. Nem ütésre való a nő. És súlyemelésre sem. Azt se engedném, mert a borzalmas terhelés gyilkolja a gyermek kihordására tervezett szervezetüket. Épp úgy, ahogy a foci az akár óhatatlanul kapott ütésekkel, rúgásokkal.

Levelezett Albert Speerrel, az interjúnkon kapásból mondta föl a német író címét, „Heidelberg, Schloß-Wolfsbrunnenweg 50.”, és levelezett Habsburg Ottóval is, az ő címe is fejből megvolt, „Bajorország, Pöcking, Hindenburg strasse 15.”.

Fotó: Bielik István / 24.hu

Beszélt nekünk arról, mit gondolt a szocializmusról.

Mint eszme nagyon szép, nagyon jó. Hibája viszont, hogy nem veszi figyelembe, hogy az emberek nem egyformák, az egyik ezt akarja, a másik azt, mindig lesz, aki beéri a kevesebbel, lesz, aki többet akar, s lesz, akinek semmi nem elég. Emiatt a világ nem uniformizálható, a szocializmus, különösen a diktatúrán alapuló szocializmus kudarcra ítéltetett. Szerintem az a társadalom legfőbb feladata, megszüntesse a nyomort. A római jog hármas alapelvét vallom: honeste vivere, neminem laedere, suum cinque tribuere. Vagyis becsületesen élni, senkinek sem ártani, megadni mindenkinek, ami megilleti.

És az 1989-90-es rendszerváltástól is szólt.

Nem valósította meg ígéreteit. Végtelenül szomorú. Demokráciát ígért, normálisat, parlamentárisat. Nyugatit. Elfuserált történelmű ország vagyunk. Az 1867-es kiegyezéssel repülőrajtot vettünk a parlamentáris demokrácia útján, de jött az első világháború, aztán a Tanácsköztársaság, Károlyi, majd a kommunista puccs, annak nyomán az antant hülyesége, második világháború, nácik, kommunisták. És erről a rossz vágányról 1989-90 is csupán rövid időre térített le bennünket. Különösen a mostani kormány masírozik tempósan vissza az időben. A Kossuth tér átalakítása tökéletesen szimbolizálja a gondolkodás módosulását: se Károlyi szobor, se Nagy Imre, se ötvenhatos emlékmű. Az egyetlen indokolható elmozdítás József Attila rakpartra ültetése, így legalább stimmel a vershez. Felteszem az alapkérdést: mi a fenét akar Orbán? Király akar lenni? Mit művel a Várban? Tán a sztánok nyomába lépne: Tadzsikisztán, Türkmenisztán, Üzbegisztán. Pesszimista vagyok.

Kérdeztük, szerinte hová tartozunk, Nyugatra vagy Keletre?

Szeretnénk a Nyugathoz tartozni, de rendre visszahúz bennünket részben a történelem, részben az, hogy nem vagyunk hajlandóak nyugati módra élni. Egyénileg tartozunk Nyugatra, esetleg, de tömegben nem. Mint amikor az egyes emberek Jézust kiáltoztak, de a tömeg hangja mégis Barabást adott ki… De hát ez csak egy nyugdíjas véleménye.

Tolószékből is mosolygott.

Mert minden nyűgöm ellenére jól érzem magam ebben a zuglói lakásban, áldás, hogy a gyerekkorom bútorai és festményei között élhetek. Nem akarok bemenni valamelyik öregek otthonába, az ellendedóba, a fiaim ígérik, nem is fogok… Hm, az ember figyeli saját magát, mert figyeli. Ifjúkoromban rengeteg halált láttam, rettentően féltem, hogy én is hamarosan elpatkolok. Aztán, fura, ahogy öregszem, megszokom a halál gondolatát. Ma azt mondom, ha meghalok, hát meghalok. Okos ötlet a természettől, hogy az idő haladtával, egyre magától értetődőbb, hogy ez az egész egyszer csak véget ér. Bár érdekes lenne megélni a százat, a haláltól már nem tartok, attól inkább, hogy hogyan halok meg. Nincs kedvem évekig nyavalyogni, kínlódni. Az a jó, ha csak egy pillanat. Az a családnak rossz, de a halónak jó. Alapjába véve jó dolgom volt, ha a paralízisnek köszönhetően is, de megúsztam a háborút, és megúsztam börtön nélkül a kommunistákat. Mindig tudtam olvasni! Volt egy jó házasságom, van két fiam, az egyik ötvenhat, a másik ötvenkettő. Ki tudtam szedni a jót az életből. Végig megvoltam, s nem is rosszul. Sokkal rosszabb is lehetett volna.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.