Hihetetlenül szomorú történetet osztott meg egy anya a Szülői összefogás gyermekeink jövőjéért oldalon. A Ki érdemli ki a ballagást? c. írásában leírja, sokat vívódott azon, egyáltalán nyilvánosságra hozza-e a történetét, de végül úgy döntött, hogy:
Szülői érdekvédőként is jól tudom, nem hallgathatok, ami velünk zajlik, fémjelzi az egész oktatási rendszer embertelenségét, azt kifosztottságot, amit egyetlen gyermek sem érdemel meg.
Nincsenek erre szavak, józan ésszel fel nem fogható számomra. Nem verekszik, nem bánt másokat, tudomásom szerint sosem volt vele magatartásbeli gond, beilleszkedő, barátságos gyerek, mégis az iskola döntött így, ahol tanulói jogviszonnyal rendelkezik, megvonva tőle azt a jogot, hogy az osztálytársaival lehessen még utoljára, elvéve azt az egyszeri megismételhetetlen emléket, amit minden más gyerek megkaphat. Történik mindez Budapesten, egy jó nevű általános iskolában. Csak az én fiam nem ballaghat, mert segítségre szorul? Akkor ki kell öt utálni? Mi ez, ha nem Taigetosz, vagy még annál is rosszabb? Totális lelkiismeretlenség az oktatási rendszer részéről? Nem csupán egy ballagás a tét, annál sokkal több.
Ugyanis a fiú aspergeres magántanuló, anyja szerint okos, értelmes, bármelyik iskolának büszkének kellene lennie rá, és nem megvonni tőle a ballagást, anyaként ő nagyon büszke a fiára.
Az iskolával nem sikerült egyeztetnie, hiába reménykedett abban, hogy közösen megoldást találnak.
Teljesen egyértelművé vált, hogy retorzió jelleggel akarják büntetni, ezt nyíltan el is mondta az iskola igazgatója, hogy büntetni kell. Kérdésem, azért, amire valójában nem képes, ami az állapotából adódik, a segítségnyújtás helyett? Végül is, ha nagyon végig gondolom, ezek szerint a vak a hibás, amiért nem lát, a sánta meg, amiért biceg?
(Kiemelt képünk illusztráció, nem a történet főszereplőjét és nem azt az iskolát ábrázolja.)
