Kedves Sofőr Úr! 2017. március 27-én te vezetted az FJX-214 rendszámú 5-ös buszt, és 11:58-kor a Nagy Lajos király úti megállóban nem voltál hajlandó kinyitni az ajtót nekem, aki hátul álltam, illetve a 80 éves, bottal közlekedő néninek, aki az első ajtónál szeretett volna felszállni.
Szeretném azt hinni, hogy nem láttál minket, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Még tilos jelzésed volt, mégis, mikor megláttad, hogy futok a buszhoz, gyorsan becsuktad az ajtót. Megnyomtam a gombot, de te kivártad azt a pár másodpercet, hogy megkapd a kis pöttyeidet, és azonnal indultál.
Be kell vallanom, hogy nem értelek. Tudom, menetidő, meg minden, de neked nem lett volna jobb érzés, ha felveszed azt a két embert? Tényleg nyugodtan, esetleg még vidáman is, ne adj’ Isten a tenyeredet dörzsölve mentél tovább? És mi a helyzet a nénivel, aki minden csepp erejét összeszedve vonszolta el magát a megállóig, te pedig becsuktad az orra előtt az ajtót, miközben néztél rá? Akkor mit éreztél? Mámort?
Tudod, az a néni úgy éli a mindennapjait, hogy úgy gondolja, ez már nem élet. Várja a halált. Mert segítségre szorul mindenben. Nem tud villamossal közlekedni, mert problémát jelentenek neki a lépcsők. Ki van szolgáltatva neked, az Ötösnek.
Amikor ott, rögtön megjegyeztem a rendszámodat, és elmondtam, hogy írni fogok, felderült az arca. Végigélt egy életet, már egyedül van a világban, és senkire sem számíthat csak rád, meg rám. Ránk van utalva. Örülnék, ha erre gondolnál, amikor legközelebb beülsz az ülésedbe.
És ha találkozol a nénivel, a bácsival, a gyerekkel vagy akár velem, nyugodtan várj meg, ígérem, jobb érzés lesz, mint ez a mostani.
A kiemelt kép illusztráció; forrás: Wikipedia/Kemenymate
