Az Iszlám Állam 2014-es offenzívája során, amikor megtámadták és csaknem elfoglalták a Szindzsár hegységet, több tízezer ember menekült el. Ezek az emberek főleg a jazidi vallási kisebbséghez tartoztak, akiket vallási nézeteik miatt egyáltalán nem tekintett emberi lénynek a halálszekta. Akik nem tudtak időben elmenekülni, azokra halál vagy rabszolgaság várt. Szó szerint.
A jazidi menekülteknek jelentős része az iraki kurd autonómia területén keresett menedéket. A mai napig Dohukban található a legnagyobb jazidi menekülttábor. A menekültek egy része azonban meg sem állt Törökországig. Őket a törökországi kurdok fogadták be.
A tábor, mely Diyabakírtól 15-20 kilométerre fekszik, ötezer menekült befogadására alkalmas. Jelenleg 1500 menekült él benne. A Szindzsár hegységtől (és annak körzetétől) négyszáz kilométerre található. Ennyit gyalogoltak ezek az emberek 2014-ben, hogy ideérjenek.
Bemenni mégsem egyszerű. A diyarbakiri helyi kurd önkormányzat által fenntartott táborban ugyanis mindenki fél. Mióta a török hadsereg hadjáratot indított a kurd fegyveres gerillák ellen, az élet messze nem egyszerű ezen a vidéken. A meghiúsult katonai puccs és az azt követő megtorlások miatti általános a félelem és a bizonytalanság.
Bár a tábor hangadói kijönnek elénk, közlik, hogy csak akkor mehetünk be, akkor állnak szóba velünk, ha erre külön engedélyt ad a kurd önkormányzat. A kurd alapítvány vezetőinek többször is telefonálniuk kell, mire beengednek minket. Az, hogy egyébként több projektjük is fut a táborban, semmit sem számít.
Megkapjuk az engedélyeket, bemehetünk. Fehér UNHCR-os sátrakból, műanyaglapok, betonelemek kreatív felhasználásával nyerték el a menekültek szállásai végső formájukat.
A semmiben ragadva
Idősebb, hétgyermekes jazidi házaspár lát vendégül minket. A hagyományos közel-keleti vendéglátói reflexek azonnal működni kezdenek, az asszony műanyagedényt helyez elénk és vizet önt a kezünkre, hogy lemoshassuk az út porát.
Az archaikus vendéglátást némileg idézőjelbe teszi, hogy a sátor tévével, hűtőszekrénnyel és légkondicionálóval is fel van szerelve.
A házaspár férfi tagja viszi a szót, zavartan meséli, hogyan kaptak hírt az Iszlám Állam támadásáról a falujában, hogyan préselődtek bele mindannyian a családi autóba (az unokatestvér jött értük), hogy útnak induljanak a török határig. Onnan gyalog jöttek tovább.
Ők itt maradtak, aki tehette, tovább ment Európa felé.
A tábort kizárólag a kurd megyei vezetés támogatja, a török állam épphogy megtűri őket. Ha éppen nem zajlik átfogó katonai hadművelet a térségben, akkor is magas a munkanélküliség – munkát vállalni nyelvtudás nélkül lehetetlen. A török törvények tiltják is egyébként.
Amióta a török hadsereg a terrorellenes hadjáratának keretében benyomult Diyarbakirba és gyakorlatilag a földdel tette egyenlővé történelmi belvárosát Szúr-t, kitelepítve és hajléktalanná téve a helyieket, a megyei vezetés forrásai is elapadtak. Az élet így nem könnyű a kurddul beszélő- és magukat annak valló menekülteknek.
A török hatóságok pedig alapvetően ellenségként kezelnek bárkit, aki kurdnak vallja magát. Ez igaz egy generációra, mely kurdul beszélni alig, írni pedig egyáltalán nem tanult meg.
Minden menekült gyanús, hogy kapcsolatban állnak a szíriai kurd kantonok fegyveres önvédelmi szárnyával, a YPG-vel.
Vendéglátónk persze hevesen gesztikulálva tagadja, hogy bármilyen kapcsolata lenne a szíriai vagy a törökországi kurd kommunistákkal, nem firtatjuk az állítását. Kevesebbért is kerülnek évekre börtönbe kurdok ezen a vidéken.
Most még rosszabb a helyzet: e sorok írásakor is emberek ezreit veszik őrizetbe Törökországban, azzal vádolva őket, hogy tagjai a puccs megszervezésével vádolt Gülen mozgalomnak.
A gyerekek tovább mentek, mondja a férfi.
Nekik nincs rá pénzük, visszamenni nem akarnak. Az, hogy éppen kiverték a területről az Iszlám Államot, semmire sem garancia.
Az egyik fiukra várnak, de nem sokat tudnak róla. Az EU-Törökország megállapodás miatt nem tudta átlépni a görög-macedón határt, vissza nem jöhet Törökországba. Egyike annak a több ezer embernek, aki menekülttáborban várja valahol Európában, hogy döntés szülessen a sorsáról.
Happines sessions
A tábor képzettebb és fiatalabb lakói is vendégül látnak. A 24 éves Dzsamál Shémó a helyi önszerveződő iskola oktatója volt, egészen addig, amíg fel nem gyújtotta valaki az iskolateremnek kinevezett konténerházakat. A tanárt személyesen fenyegették meg, hogy megölik, ha tovább tanítja a fiatalokat.
Kérdésünkre, hogy ugyan miért szült ilyen indulatokat az iskolai oktatás, ugyanazt a választ adja, mint arra, hogy ki követte el a gyújtogatást.
Elképzelhető, hogy az alapvetően szektáriánus jazidik egyike volt. Kurddul tanította többek között írni- és olvasni a gyerekeket, latin betűkkel.
A sátrában isszuk meg a kötelező narancsüdítőt. Nem sajnáltatja magát, csak sorolja a tényeket. Az egész család útnak indult Dohuk felé, amikor jött az Iszlám Állam. Zakhoban egy hétig éheztek, utána jöttek át Törökországba, háromszáz kilométeres gyalogtúra volt. Mosolyog, amikor felidézi, hogy az első étel, amit evett megérkezése után, a sajt volt.
A sátrának egyik dísze a műanyag Oscar szobor másolat, egy civilszervezet humorbajnokságán nyerte. Az van a szobor talpára gravírozva, hogy „happines sessions”.
Intézményi ellátás
A civilszervezetek azonban ritka hollók ezen a környéken. Itt már nem nagyon működik az Európában megfigyelhető „karitatív turizmus”, nem járnak ide lelkiismeretük megnyugtatása miatt a környéken nyaraló turisták, mély érzésű és nyomorsztorikra vadászó újságírók.
Még az orvosi ellátás is akadozik, a táborba két orvos jár vizitelni, a kisebb bajokat kezelik is. Komolyabb betegség esetén Diyarbakirba kell menni a kórházba. Ez azonban fizetős szolgáltatás.
A halottaknak azonban jár a végtisztesség. Teherautókon viszik vissza őket a Szindzsárhoz, hogy a szent földbe temessék el őket. Ezt írja elő a vallás.
Jászberényi Sándor, Diyarbakir
