Nem a koldulásról, de még csak nem is a bliccelésről szól Zsófia levele, hanem arról, hogy hogyan viszonyulunk egymáshoz.
Metróval utaztam, tele volt a kocsi. Egy idős asszony kezében egy táblával és egy pohárkával haladt el az ülő emberek előtt. Nem szólt semmit, ha nem dobtál pénzt, ment tovább. Ez a történet nem a tömegközlekedésen való koldulásról szól, ezért erről bővebb véleményt nem írok.
A kolduló hölgy is talált magának nem soká ülőhelyet, és leült. De ekkor egy velem szemben ülő középkorú férfi nem bírta már tovább. Felugrott, odament az asszonyhoz és felette állva, üvöltözve kezdte rágalmazni, hogy biztosan nincsen jegye, szálljon le. Amikor a nő halkan tiltakozott, a férfi továbbra is üvöltve próbálta ellenőrizni a jegyét.
Ekkor már én nem bírtam tovább, felálltam, odamentem a férfihoz, udvariasan megszólítottam, és türelmesen megkértem, hogy nyugodjon meg. Először is nem az ő feladata, hogy ellenőrizze a hölgyet, és főleg nem ilyen hangnemben, szeretném, ha befejezné az üvöltözést. A férfi ezt követően befejezte az üvöltözést, visszaült a családja mellé (feleség és óvodás korú kisgyerek) velem szembe.
Nem üvöltözve, de továbbra is ingerülten magyarázta nekem, hogy igaz, hogy ő nem ellenőr, de metróvezető, és ő tudja, hogy az “ilyenek” miatt veszteséges a BKV. Én szótlanul néztem rá, nem válaszoltam semmit, amíg le nem szálltam. A vagon tele volt, de senki sem avatkozott közbe.
Én egy fiatal, alacsony, halk szavú lány vagyok, és mégis sikerült leállítanom az inzultust. Ez sokaknak sikerülhet, figyeljünk oda jobban egymásra.
Lábjegyzetként megemlítem, hogy vannak egyetemista ismerőseim, akik azzal hencegnek időnként, hogy milyen könnyen megússzák, és kijátsszák az ellenőrzést a metrón, és utaznak érvénytelen jeggyel. Nem mintha azt gondolnám, hogy a bliccelők lennének a BKV egyetlen vagy legnagyobb gondja.
Fotó: BKV-figyelő/Balogh Fruzsi
A poszthoz a BKV-figyelő Facebook oldalán tudtok hozzászólni:http://www.facebook.com/bkvfigyelo
