Szerkesztőségen belül sokáig úgy voltunk vele, a tudat, hogy él, önmagában megnyugtatóan hatott. Ha a gazdasági elemzések helyett esténként az ő sorait olvashattuk, ünnepnek számított. Polcz Alaine kapcsán hasonlóan éreztünk. Ő a halála előtt kevéssel mondta le az interjút – már nem volt jól -, Szabó Magdát még megkérhettük: meséljen nekünk. Akkor nem tudtuk, hogy egyik utolsó nagyinterjúját, pár nappal a kilencvenedik születésnapja előtt, nekünk adja. Gyenge volt, de ez nem ejtett csorbát a nőiességén. Kifogástalan öltözetével, amelyet a velünk töltött időre választott, elégedetlen volt. „Csak kikaptam ezt a szoknyát, nem akartam várakoztatni magukat” – mondta otthonában, miközben egy komplett kisállatfarm kíséretében vonult be a nappaliba. Amikor cicái a lábához kucorodtak, mesélni kezdett.
Szabó Magda, (1917-2007) Fotó: MTI
Főleg a halottairól beszélt, de magával kapcsolatban még nem gondolt a halálra. Több könyvében írta is, családjukban a hosszú élet nem ritka, igaz, örökbefogadott testvére, Cili korán távozott. Legnépszerűbb könyve, a Für Elise befejezése, amelyben Cili tragédiáját is sejteti, sosem készült el. Így nem tudhatjuk meg, mi lett az imádott húggal, pedig Szabó Magda tervezte a folytatást. „Két hét alatt le tudnám diktálni, de már nincs erőm.” Húszpercnyi beszélgetéssel mi is kifárasztottuk. Nem mondta, látszott. Az idősíkok összefolytak, kilencven év történései összemosódtak a beszédében.
Sokat emlegetett hallottaihoz másfél hete tért vissza. Szépíróhoz méltón, könyvvel a kezében, csendben távozott. Nem pörölt, amiért mennie kell, ellentétben anyjával, aki 86 éves korában olyan felháborodással tért meg a teremtőhöz, hogy azt mondta: „Fiam, ez nálunk nem szokás.” Most mi, az életben maradottak, reklamálunk, Jablonczay Lenke, az édesanyja talán nem. Együtt a család.
