Hirtelen, önmaga számára is váratlanul sütni kezd a novemberi nap, kicsit meg is riad, mintha rányitnának egy fürdőszobaajtót, mármint a napra, na, mordul föl a nap a kékcsempés égbolton, azután sütni kezd, mit csináljon? Arcon süt ültömben, becsukom a szemem, hagyom. Telnek a percek az életemből, forog a Föld.
Délelőtt van, munkaidő, a főnököm szokása szerint azonnal beleolvas a fentiekbe, harákol, kicsikét morog, hogy nem akarna megbántani, de sütkérezni a gyík is tud, s nem gondolom-e, hogy gyorsabbnak, offenzívebbnek kéne lennem. Még az apró leheletét is érzem, nem tudom levakarni a nyakamról, tudom, hogy perceken belül hosszú, fájdalmas felsorolásba kezd, különös tekintettel az úgynevezett magamnak megírandókra, a voltaképpeni munkámra tehát. És azt én ne mondjam neki, mondja, holott meg se szólalok, hogy ez ugyanúgy munka, mert munkának talán munka, de mégiscsak egy púp, no jó, púpocska a hátamon.
Rajz: Tettamanti Béla
Úgy tetszik érteni a főnök úrnak, hogy „púp a hátamon a nyelvhús”, kérdezem, erre elhöhhenti magát, mert tulajdonképpen nem haragszik, csak ilyen a természete, szorongós. Pánikot kap a határidőktől, és folyamatosan pánikot kap tőlem, a futóhomokszerű lustaságomtól, amit megkötendő, teendők, dolgok, kényszerek akácerdeit telepítettem magamra, nem is egészen sikertelenül. Bármibe fogok, az én főnököm szerint épp mást kéne megírnom, bárhol vagyok, nem ott kéne lennem, azt is mondhatnám, nincs valami jóban a beosztottjával. Ha látja, hogy verem a gépet, de legyek pontos – hisz nem írógép ez -: pöszögtetem, kicsit alábbhagy a gyanakvása, ezzel együtt egy hiszterikodepressziós hivatalnok, ki aktáról aktára űzne, s könyökvédőt húzna rám élethossziglan. Már ha a könyökvédő a sápadt, fekete holdudvarával nem kopott volna ki a világból.
Mord Alajos azt viseli a legnehezebben, hogy felettes én ide vagy oda, ki van nekem szolgáltatva. Méretre zabszemnyi lehet vagy még kisebb, akkora, hogy bármikor össze tudjon rántani egy erre hajlamos gyomorszájat, konkrétan az enyémet.
Ötvennégy éve vagyunk összezárva, tavalyelőtt neve is lett. Az akkor kétéves lányom egy szép napon megkérdezte, hová megyek. Dolgozni, mondtam, méghozzá sietve, mert a főnök úr már ideges, jár föl-alá, nézi az óráját. Szóval neked van főnökurad, kérdezte Berta. Naná, mondtam, itt ül a rekeszizmom árnyékában, van neki egy kis fülkéje, kapusfülke, babacsészényi házmesterlakás, ahonnét mindent lát. És mit csinál egész nap, kérdezte Berta. Főnököl, mondtam. Szorong, hasbeszél, hajcsárog, mordulkodik, ezért hívják Mord Alajosnak.
És a nagyoknak mindenkinek van főnökura, kérdezte. Mindenkinek, mondtam.
Pár nap múlva közölte, hogy neki is van, mármint főnökura, mégpedig a Málnorcz. Ő találta ki, hogy Málnorcz. Gyönyörű név. Kicsit erdélyies, jókais, egyszerre ódon és gyerekes. Ha szétbontom, benne a málna és benne az orca, csupa illat, csupa szépség, üdeség – az összetétel mégis hordoz bizonyos morcosságot, baljóslatot. Vérmedve víg málnabokrok mögött.
Hogy ez a Málnorcz nő, ráadásul Arankának hívják, tavaly derült ki. Egyszer, amikor Berta látta, illetve érezte, hogy a főnök úr nagyon dühös rám, mi több folyton ingerült, és nyomja a szívemet, azt találta ki, hogy majd az ő főnöke meghívja az enyémet, összeismerkednek, és őbenne, az ő rekeszizma alatt egyszer csak táncra perdülnek. Málnorcz Aranka felkéri Mord Alajost, aki ettől megenyhül, mert ettől egy kőszikla is megenyhül, nemhogy az én végtelenül érzelmes főnököm, s akkor az jó lesz.
Midőn ezt írtam, ismét elborult, bedélutánodott, visszajött Budáról a zilált havas eső, továbbá bőven meglett a négyezer karakter, mint ez utóbbit nevezett elöljáró fülkéje félhomályában szarkasztikusan megjegyezte. Nem feleltem semmit, viszont, élénken, hosszan elképzeltem, ahogy szól valami halk, angyali valcer, és a munkaidő kellős közepén Málnorcz Aranka és Mord Alajos piros képpel ropja az én kicsi lányom hatalmas szíve alatt.
