Behatolás, stukker, életükért könyörgő alkalmazottak, rémült túszok, menekülés szirénázó rendőrautók elől, tűzpárbaj, vége-főcím, ez van. Más és főként másként történik azonban, ha a bankrablást Spike Lee irányítja.
Lee klasszisa a Dzsungelláztól a Malcolm X-en át a Michael Jordan-reklámfilmekig bármikor érvényes, erről ugyanúgy nem kell beszélni, mint krónikus, kezelhetetlen – tehát egészséges – New York-függőségéről. Ennek a jól karbantartott belső szükségállapotnak a manifesztációja legújabb filmje, A belső ember is. New York alig változott. Ez a világ legjobb és legrosszabb városa, mindenki azt állítja, ő már itt született, de igazából ideszületni kell. Minden szitu egyszerre durva és vicces. Olyan, mint Dalton Russell (Clive Owen), aki két okból tör be az egyik manhattani bankba: mert gazdag akar lenni, és mert tisztességes akar maradni. A kettő együtt ritkán sikerül. A film éppen arról szól, hogy a második világháború alatt lehetőség nyílt egy kis gusztustalan vagyongyarapításra, ám most, a mantrafelhalmozás korában akadnak emberek, akik kijavítják a hibát.
A belső ember minden, amit az izgalomról, a magabiztosságról, az eleganciáról és a profizmusról tudni kell ahhoz, hogy valaki filmet csináljon vagy bankot raboljon. Lee egyelőre filmet készített egy bankrablásról, a legfurcsább esetről, ami Al Pacinoval a Kánikulai délután óta megesett, méghozzá olyan vonzó azonosulás együtthatóval, ami a néző számára automatikusan biztosítja az eseményekben való közvetlen részvételt. Amennyiben együttműködünk a bankrablókkal, életünk egyik emlékezetes élményében lesz részünk, és később nevetve meséljük baráti társaságban, hogy ki se kellett tenni a lábunkat egy bankból ahhoz, hogy mindent lássunk, ráadásul a játékban annyi jó színész vett részt, hogy az egész olyan, mint New York: nem lehet rossz irányba nézni.
A belső ember. Amerikai, 136 perc. Rendező: Spike Lee Főszereplők: Clive Owen, Denzel Washington, Jodie Foster
