Régi bölcsesség, hogy popteljesítmények összhatásukban teljesednek ki. Az ausztrál Natalie Imbruglia telegitározott, tét nélküli popzenéje hatástalan maradna, ha nem képzelnénk hozzá a művésznő vastag ajkait; természetes körülmények között ilyenre csak akkor lehet szert tenni, ha valaki felbukik a vízakna melletti cipőpucolóban. A komplex Imbruglia-élmény sikeréhez feltétlenül magunk elé kell idézni az énekesnő valószerűtlenül nagy, kikerekedett szemeit is, amelyet csak az őzikékre szakosodott rajzfilmrendezők tudnak nagy magabiztossággal megtervezni.
A Johnny English című filmben szerepet vállaló Imbruglia kockázatmentes, kellemesen súlytalan új lemeze beleilleszthető abba a rádióbarát, de mégsem kellemetlen vonalba, amelyet a The Corrs, vagy a Texas zenekarok művelnek, ugyanakkor a kamaszlányos imázsú énekesnőnkben nincs olyan intellektuális báj, amilyen például Suzanne Vegát, vagy éppen Heather Novát jellemezte. Az ember nem kapcsol át az MTV-ről, ha meglátja a Hello Kitty ábrázatú kislányt, legfeljebb lejjebb halkítja a tévét, vagy kicsoszog fogat mosni.
Az alapvetően akusztikus gitárra hangszerelt középtempós szerzemények között nincs igazán emlékezetes momentum, olyan, amely például hasonlatos lenne a Left of the Middle című debütáló lemezén hallható attraktív slágerre, a Tornra. Az is igaz viszont, hogy ez a három évig készülő album már hívogatóbb, tetszetősebb munka a 2001-es, kissé szürkére sikeredett White Lilies Islandnél. Kellemes háttérzene lehet egy kollégiumi szobában, míg óravázlatot írnak a pedagógusjelöltek.
Natalie Imbruglia: Counting Down the Days • Sony/BMG. 43 perc, 12 szám. Poptőzsdei árfolyam: ***
