Ez a jelszó a meghatározója a kormányzati gazdaságpolitikának is, amely kínosan kerüli a kormánypártok és a miniszterelnök nagyvonalú ígéreteinek átvezetését a gazdasági számszerűségeken. 
Csaba László közgazdász, a CEU, a Debreceni Egyetem és a BKÁE egyetemi tanára
Lélektanilag voltaképpen ez még érthető is: a jóhoz könnyű hozzá-szokni. Bokros Lajos óta senkinek sem kellett kiállnia a választók elé azzal, hogy a lagzinak vége, a pálinka elfogyott, a zenészek meg hazamennek. Három éve tart a felelőtlen ígéretek versenye, ami arra épül, hogy a közönség alulinformált, viszont “bármit bevesz”, amit elég erőteljesen sulykolnak a fejébe. A dolgok meg maguktól javulnak majd: lesz világgazdasági fellendülés, lesz sok EU-forrás, lesz külföldi tőke, a citromba harapott makro-közgazdák meg csak főjenek saját levükben.
Számtalanszor leírták már, hogy a magyar gazdaság 2001 közepén letért a fenntartható pályáról. Korrekció azonban csak annyi történt, hogy az idei lassulás tényszámaihoz igazítják a költségvetés intézményi kiadásait. Csakhogy a bérek átlagosan közel ötször, a közszférában hétszer (!) gyorsabban nőnek a jövedelemtermelésnél. Az export visszaesik, a magánberuházás (az ingatlanpiacot nem számítva) úgyszintén. Ha az egyszeri tételeket nem vesszük figyelembe, az államháztartás egyensúlya aligha lesz lényegesen jobb a 2002. évinél.
KOMMUNIKÁCIÓS KÁOSZ. A gazdaságpolitika kommunikációja nyilván nem lehet jobb a tartalmánál. Amikor azonban a pénzügyminiszter – az inflációs célkövetést nem túl mereven értelmezve – 9 (sic!) százalékos béremelésről beszél, a jegybank elnöke meg a német konzervatív lapban megszólalva ébred rá az általa is jegyzett árfolyamdöntés hibás voltára, akkor az elemi ésszerűség válik kérdésessé. Ahol a takarékos költségvetés meghirdetését a nagyobbik kormánypárt 500 milliárd forintos kiadásnöveléssel, a kisebbik ezzel párhuzamosan adócsökkentéssel, az ellenzék pedig mindkettő egyidejű meglépésével véli elérhetőnek, ott legalábbis összhanghiány van.
Nem kétséges, hogy a zűrzavarban a monetáris tanács a józanság hangján szólalt meg, amikor rámutatott arra, hogy a nagyobb deficit kisebb (és nem nagyobb) növekedéssel jár. Hasonlóképpen, az elemi ésszerűség jele, ha bevalljuk: a bérrobbanás – csökkenő megtakarítási ráta mellett – nem hagyhatja érintetlenül az árszintet, pusztán azért, mert Brüsszelben ez jobban lenne “prezentálható” (egyébként nem lenne az). A lassuló GDP-növekedés mellett gyorsuló infláció nem jó irány.
Ha emellett a demokrácia alapját jelentő hatalommegosztás minden nem kormányzat-közeli szereplője és intézménye ellen támadás folyik, az a befektetőket nem fogja megnyugtatni. Sőt, a jogállamiságba vetett hitet sem erősíti.
Az a gazdaságpolitikai gyakorlat, amely a rég esedékes kiigazítást az általánosságok, az eredeti tervszámok és a helyes elvek hangoztatásával véli pótolhatónak, öncsalás áldozata. Mi több, minél tovább halogatják napi érdekből a pályamódosítást, annál nagyobb lesz annak az ára.
JEGYBANKI VÉSZKIÁLTÁS. A gazdaságtörténet nem ismer példát, az elmélet pedig módot arra, hogy a csökkenő megtakarítás, csökkenő beruházás, növekvő állami újraelosztás és meredeken emelkedő közteherszint együtt gyorsuló növekedést hozhatna. Sőt, a belső fogyasztás húzta növekedés sem lehet tartós a kis, nyitott gazdaságokban. Magyarországon ezt előbb 1962-1966, majd 1974-1978, azután 1984-1988, végül 1993-1995 közt megtapasztalhattuk. A kiigazítás halogatásának (majd magas költségének) pedig akkortájt is megvoltak a napi politikai indokai. A lényegen azonban ez mit sem változtatott – a számlát közösen állhattuk és álltuk is.
Amikor az inflációs célkitűzés kényszerzubbonyába bújt jegybank saját hitelessége védelmében gyorsuló inflációval számol, az olyan vészkiáltás, amit komolyan kell venni. Hasonlóképpen, a csökkenő beruházás-megtakarítás-export láncolat sem ad teret gyorsuló növekedésre, legalábbis rövid távon nem. Végül az államháztartási hiány nagyságánál aggasztóbb a szerkezete: folyó fogyasztásnövelés révén nem alapozható meg a későbbi tartós növekedés. Ellenkezőleg: a mai népszerűség árát holnap biztos meg kell fizetni. Ezt pedig a külföld csak átmenetileg teszi meg, akkor sem jótékonykodás-ból. A piacgazdaságban mindennek ára van, a tétlenségnek is.
