semmilyen tekintetben nem szolgál példaként Magyarország számára.#<# Elsősorban azért nem, mert az uniós csatlakozási tárgyalásokon hazánk már lezárta a tőke szabad áramlásáról szóló fejezetet (beleértve a külföldiek termőföld-vásárlását), annak újranyitása pedig súlyosan veszélyeztetné a csatlakozási ütemterv betartását. Meg kell tehát békülnünk azzal, hogy Lengyelországnak - első ránézésre legalábbis - kedvezőbb alkut sikerült kiharcolni az uniónál, mint nekünk. Országunk a tavaly nyári megállapodásnak megfelelően 7 éves átmenetet kapott a külföldiek termőföld-vásárlására, a legnagyobb tagjelölt viszont a múlt héten - egy évi huzavona után - 12 éves derogációt harcolt ki. A jelöltek közös vonása, hogy középkoriasan elmaradott a mezőgazdasági struktúrájuk. Miközben az agrárium állapota okán nekünk sincs okunk – enyhén szólva – a büszkeségre, a lengyelek helyzete ebből a szempontból még nehezebb. Ott a lakosság 25 százaléka él e szektorból, míg Magyarországon csupán 6 százalék, s a GDP-hez is jóval kisebb mértékben járulnak hozzá a magyar termelők, mint lengyel társaik. Nálunk a mezőgazdaság még az elmúlt időszak kisgazda „szabadrablása” után is termelékenyebb a lengyelországinál. Sajátos közép-európai abszurd, hogy ha megvalósulna egyes magyar (és lengyel) politikusok álma – a közvetlen agrártámogatások új tagokra történő azonnali és teljes körű kiterjesztése -, akkor a „gazdag” lengyel agrárium először a magyar (és más kisebb országbeli) termelők piaci állásait döntené romba. Az Európai Bizottság finanszírozási javaslata és a magyar csatlakozási tárgyalások kedvező haladása nyomán azonban ettől nem kell tartanunk. Ünnepelni aligha van okuk a csatlakozási tárgyalásokat – a belpolitikai szempontból kétségtelenül ügyes alkuval – felgyorsító lengyeleknek. Az erős agrárlobbi valójában akkor válna az ország hasznára, ha beleegyezne a szerkezeti reformokba. Addig marad a remény mindannyiunk számára, hogy a még hátralévő, a kvótákról és a közvetlen támogatásokról szóló tárgyalások lezárását Lengyelország nem késlelteti. Mert legyen szó akár a lengyel, akár a magyar mezőgazdaságról, mindkettő krónikus tőkehiánnyal, versenyképtelenséggel küzd. A gazdaságos termeléshez pedig valódi tulajdonosok kellenek. Hazaiak és külföldiek.
